Owlboy

A történet, ami végül nem lesz túl nyálas

A történet alapja egyszerű: Otus, a néma bagoly, aki egész életében alulértékelt volt, végre elérkezik a nagy pillanathoz, hogy megmentse a világot. Persze, nem ő lesz az a hős, aki egyedül vág neki a kalandnak, hanem a csapata, egy érdekes kis csapat, akik szinte minden egyes tagjuk valamilyen különleges képességgel rendelkezik. Geddy, a legjobb barát, aki puskát lóbál, és egy sor egyéb hős, akiket idővel feloldasz, hogy segíthessenek a harcban.

Na de, hogy is működik a játékmenet? Mert ugye, ha nem működik, akkor mindegy, hogy a sztori szívhez szóló vagy sem.

A játékmenet - Igazi metroidvania ínycsiklandóság

Az Owlboy játékmenetére leginkább a Metroidvania stílus illik, de van benne egy csipetnyi frissesség is. Az egész alapja, hogy Otus nem rendelkezik sokféle képességgel, csak pörögni meg gyorsan száguldozni tud, ezért mindig a társait kell használni, hogy előre haladjon. És ez az alapmechanika döbbenetesen jól működik. Képzeld el, hogy repülsz a levegőben, de nem magad harcolsz, hanem a haverjaidat aktiválod. Van, aki gyorsan lő, mások robbantanak, és még egy akasztófakészítő is a csapatban.

Ezek a kis pillanatok, amikor gyorsan átugrasz egy ellenségből a másikba, vagy hirtelen megoldasz egy kirakós feladványt, szóval ezek azok az apró pillanatok, amikor azt mondod, hogy "ez most jól meg van csinálva". Nem szabad elfelejteni, hogy mindezt repülve kell végrehajtanod, tehát nem csak a gyors reagálásra van szükség, hanem az egyes karakterek képességeinek megfelelően kell cselezgetni az akadályok között. És az irányítás... na, hát az pontos, mint egy svájci óra, ami nem mondható el minden metroidvania játékról.

De jöjjenek a bossfightok! Hú, azok a pillanatok, amikor csak szitkozódva próbálod elkapni a megfelelő időpontot, hogy gyorsan válts karaktert, miközben ott pörögnek körülötted az ellenségek. A nehézségi szint sosem megy át frusztrálóba, de azért épp elég kihívást tartogat. Nem egy "puskával megrángatott" agyhalál, hanem egy olyan ügyességi feladat, ahol próbálkozol, próbálkozol, és végül éppen hogy rájössz, mi volt a trükk.

A látvány, ami minden pixelben ott van

Most komolyan, az Owlboy pixel artja valami elképesztő. Még azok is elismerik, akik alapból nem bírják a pixeleket. Itt van valami, ami nem próbálja a valóságot leképezni, hanem olyan szépséget teremt, amit egyszerűen nem lehet nem észrevenni. A felhők, a fák... képes vagy több percig csak bambulni, hogy "na ezt tényleg megcsinálták". És amikor egy-egy robbanás után még a képernyő is szétesik, egy kis hatás, ami nem tolakodó, hanem inkább beleillik az egészbe, a tempótól függően. Egy szó mint száz: szép.

Persze, nem minden tökéletes. Néha tényleg kis hibák akadnak, amik kicsit eltörik a varázst, például volt, hogy a képernyő feketére váltott, de ezeket hamar megszokja az ember, mert a mentés jól meg van oldva. És persze, ott van a térkép hiánya... Hú, na, az egy kicsit frusztráló tud lenni, mert amikor vissza kell menned egy elfelejtett helyszínre, már nem biztos, hogy emlékszel, merre jártál. De hát, mi másra lenne szükség? Egy kicsit a retró játékok hangulatát idézi, nem?

Értékelés: 9 / 10 - Egész jó