Nidhogg 2

Az a legszebb a Nidhogg 2-ben, hogy mire felfognád, mi történik, már kétszer meghaltál, egyszer nyertél, és közben végig azt hazudtad magadnak: „na jó, ez csak bemelegítés volt”.

A szabályok: egy mondat, és máris bajban vagy

A Nidhogg 2 alapja annyira egyszerű, hogy szinte pofátlan: két harcos, egy pálya, és az nyer, aki átjut az ellenfél oldalán a végéig. Nincs HP-csík, nincs „még egy kör és megvan a super”, nincs kifogás. Egy találat elég. Kész. A másik három másodperc múlva újraszületik, te meg addig sprintelsz, mint aki ellopta a pénztárgépet a büfében.

Az egész olyan, mint egy fordított kötélhúzás: folyamatosan billeg az előny, és soha nincs meg az a kényelmes állapot, hogy „innen már biztos”. A Nidhogg 2 nem a biztosról szól. A Nidhogg 2 arról szól, hogy egy pillanatra elhiszed, hogy biztos, aztán egy kés a hátadban emlékeztet rá, hogy nem.

A párbaj finomsága: egyetlen mozdulatnak is súlya van

Aki ránéz, azt hiheti, hogy ez egy „össze-vissza hadonászós” buli, de a Nidhogg 2 pont attól jó, hogy a primitívnek tűnő keretben van egy csomó apró döntés.

A fegyvert három magasságban tarthatod: magasan, középen, alacsonyan. Ha a pengék találkoznak, blokkolás lesz belőle, és jöhet a lefegyverzés is. Ebből az következik, hogy a meccsek egy része nem arról szól, ki gyorsabb, hanem arról, ki tudja eladni a szándékát: elindítod a szúrást, de félúton megállsz; felugrasz, mintha támadnál, aztán csak rántasz egyet a pozíción. A másik meg pánikból dobja a fegyvert, és már futsz is.

Itt jön elő a játék igazi íze: nem feltétlenül a „jobb játékos” nyer, hanem aki tovább marad higgadt. És ez nagyon másfajta feszültség, mint amit egy klasszikus fighter ad. Kicsit olyan, mint amikor sakkban nem mattolsz, csak ráveszed a másikat, hogy elnézzen egy lépést.

Fegyverek: nem sok, de mind beleszól

Alapból a vékony vívókard az otthonod, de néha mással születsz újra, és a játék ettől mindig kap egy kis új ízt. Van például íj: közelre béna, távolra viszont undorítóan kellemetlen, főleg amikor a másik menekülne. A kés rövid, de gyorsan dobható, és a dobás dinamikája sokszor meccset dönt.

A legjobb, hogy a fegyverek többségénél ritkán érzem azt, hogy „na, most én szívtam”. Inkább úgy hatnak, mint egy új kérdés: ugyanazt a helyzetet másképp kell megoldani. Ettől lesz a Nidhogg 2 kicsit olyan, mint egy gyorsan pörgő improvizációs párbaj: a szabály ugyanaz, csak a hangszer változik.

Pályák: hét képernyő, és mindegyik egy kis csapda

A pályák mind ugyanarra a gerincre épülnek: hét „szakasz”, többnyire vízszintes haladás, a cél pedig a túloldal. De mindegyik dob be valami apró, mégis sorsdöntő gubancot.

Az egyik helyen futószalag lassít, és persze a futószalag végén ott a daráló, ami a harc hevében simán megeszi azt is, aki amúgy „csak egyet hátrált”. Másutt jég van és lebegő jégtáblák, amik süllyednek, ha sokáig állsz rajtuk. Ettől nemcsak a mozgás lesz rizikósabb, hanem a dobások és ugrások is kapnak egy új ritmust, és igen: időnként simán beleugrasz a halálba, mert egy fél másodperccel később nyomtad a gombot.

A lényeg, hogy a pályák nem túl sokan vannak, de mindegyik emlékezetes, és ez pont elég ahhoz, hogy ne érezd ugyanazt a meccset századszor is ugyanolyannak.

A tempó és a flow: amikor a hülyeségből sport lesz

A Nidhogg 2 legszebb pillanatai akkor jönnek, amikor egy jó ellenféllel kerülsz szembe, és az egész meccs átmegy valami furcsa, frenetikus állapotba. Egy szúrás, halál, sprint, ugrás, blokkolás, lefegyverzés, fegyverdobás, zuhanás a szakadékba, újraszületés, és közben mindketten úgy viselkedtek, mint két teljesen felnőtt ember, akik komolyan veszik ezt a teljesen abszurd helyzetet.

És igen, a figurák esnek-kelnek, sikítanak, nyársra húzzák egymást, és ettől az egésznek van egy szándékosan idétlen humora. De nem olyan „nézd, milyen viccesek vagyunk” erőlködés, inkább az a fajta, amitől a kanapén ülő néző is felröhög, mert egyszerűen nem lehet komolyan venni, miközben te mégis komolyan veszed.

A játék a fejedben történik. Az a cél, hogy kimozdítsd a másikat a nyugalmából. Ráijessz, rárontasz, megállsz, dobsz, nem dobsz, és egyszer csak azt látod, hogy a másik kapkod. És onnantól a Nidhogg 2 könyörtelen: aki kapkod, az meghal.

Az egytrükkös ló problémája: ha nincs kanapé, nincs buli

Bármennyire élvezetes, a Nidhogg 2 nem csinál úgy, mintha több lenne, mint ami. Ez egy játék egy ötlettel, és nagyon kevés sallanggal. Nincsenek igazi mellékmódok, nincs olyan single, amibe bele lehet feledkezni. A gép ellen végignyomható arcade jellegű cucc nagyjából fél óra, és ennyi. Itt nem fogsz sztoriba kapaszkodni, nem fogsz fejlődésfát simogatni.

Ez a játék tényleg arra épít, hogy ott ül valaki melletted, és a Joy-Con a kezében ugyanúgy készen áll a méltatlan vereségre, mint te. És ebben a Switch egészen fantasztikus partner: egy kontroller félbeválasztva, két ember, öt perc alatt megvan a meccs.

Van némi szabályvariálás helyi meccseknél, lehet fegyvereket tiltani, alacsony gravitációt bekapcsolni, és van olyan is, hogy akár nyolcfős torna. Ezek jó kis fűszerek, de őszintén: a főétel ugyanaz marad.

Online: papíron jó, gyakorlatban fáj

Az online rész sajnos az, ahol a varázs elkezd szétmállani. A Nidhogg 2 egy reflexekre épülő, mikromásodperces döntéseket jutalmazó párbaj – és ehhez képest a neten olyan input lagot lehet kapni, amitől az ember hirtelen megérti, miért találták fel a káromkodást.

Volt olyan érzésem, hogy egy teljes ütemmel később történik meg, amit nyomtam. Ez pedig nem „kicsit rosszabb”, hanem egyenesen más játék. Kár érte, mert van ranglista, vannak feloldható kozmetikumok, és papíron tök jó lenne a hosszú távú motiváció. De ha a harc alapanyaga, az azonnaliság sérül, akkor a Nidhogg 2 pont azt veszti el, ami miatt él.

Lehet, hogy később javul, de jelen állapotában nálam az online inkább vészmegoldás, nem főfogás.

Látvány és hang: pszichedelikus káosz, ami valahogy működik

Az első Nidhogg minimalista volt, mint egy régi flash-animáció, és pont ezért működött. A Nidhogg 2 ezzel szemben tele van színekkel, részletekkel, furcsaságokkal: kalózhajó, zombiféreg, szivárvány, minden, amit valaki valaha felrajzolt egy matekfüzet hátuljára, miközben unta az órát.

És a legdurvább, hogy ez nem csak random „nézd, milyen őrültek vagyunk”, hanem meglepően igényes. Apró tükröződések, részletes animációk, és az a fajta vizuális túlzás, amitől nézni is jó a meccset, nem csak játszani.

A zene meg olyan, mintha valaki chillstepet és R&B-t rakott volna egy viking áldozati rituálé alá. Logikátlan, mégis tökéletesen passzol, mert a Nidhogg 2 világában eleve nincs rend, csak ritmus és pánik. Én párszor azon kaptam magam, hogy feljebb vettem a hangerőt, pedig közben emberek visítva zuhantak a darálóba.

Zárás

A Nidhogg 2 nekem a „mutasd meg valakinek öt perc alatt” játékok elitligája. Nem azért, mert nagy, nem azért, mert tartalomtenger, hanem mert azonnal érthető, és mégis van benne mélység. A kanapés párbajoknál elképesztően működik: gyors, idegbajos, vicces, és pont annyira taktikus, hogy ne legyen puszta gombcséplés.

Viszont egyedül kevés. Online meg jelenleg fáj. Szóval ha van kivel játszanod helyben, a Nidhogg 2 egy kifejezetten jó vétel és egy remek „na gyere, ezt próbáld ki” cím. Ha nincs, akkor óvatosan: lehet, hogy a játék fele ott marad a dobozban, a másik ember oldalán.