Neon Chrome

A játékról beszélni könnyű: egy roguelite twin-stick shooter, egy cyberpunk háttérrel, amely az egyre bonyolultabb mechanikák és a generált pályák világában biztosítja, hogy ne unatkozz, miközben átveszed a világ irányítását egy... szebb napokat látott, mégis szórakoztató játékban. Az egyetlen kérdés, hogy mi működik, és mi az, ami csak látszik, de valójában nem üt.

A sötét világ és a statikus élmény

A Neon Chrome a Switch-en egyértelműen a stílusra helyezi a hangsúlyt. Mégis, mikor beülsz a gép elé, és nekivágsz a pályáknak, az egész világ elég hamar lepottyan arról a magasságról, amit az előzetes promóciók sugalltak. A cyberpunk dizájn nem rossz, de az élmény szempontjából inkább egy műfaji kötelező elem, mintsem valódi újító erő.

A játék elején megismerkedsz a sztorival, amely tényleg elég rózsaszín. Aztán miután az ember végigpörgeti a bevezetőt, rájön, hogy igazából nem is annyira fontos, hogy mi történik, hiszen az igazi élmény a lövöldözésben, a randomizált pályákban és a folyamatos "túlélésben" rejlik. A történet csak keret, a hangulat inkább egy lassú, lusta bevezetés, ami valahogy eléri, hogy a célvonalhoz érve már nem is tűnik annyira izgalmasnak.

Mindez még mindig nem lenne gond, ha a játékmenet legalább izgalmas lenne, de az igazság az, hogy míg a Neon Chrome néhány pillanatra tényleg magával ragad, a legtöbbször nem tud annyira túllépni a "legyél a legjobb hacker, hogy felrobbantsd a világot" sablonon.

Miért néha mégis jó?

A játékmenet alapvetően a lootolásra és a szintlépésre épít, tehát semmi újdonság. Az viszont jópofa, hogy a karaktered random generált, így minden új futás egy kis meglepetést tartogat. Ugyanakkor ez is erősen a "túlélni, majd újra próbálni" vonalon mozog, amit nem mindenki szeret. Ahelyett, hogy egyszerűen végigvinnénk a pályákat, inkább arra ösztökél, hogy próbálj meg egy-egy új karakterrel, új fegyverekkel és új képességekkel nekiindulni a végtelen falnak. Itt-ott még elkapnak a feszültség és a megfelelő pillanatok, amikor az alvilági gépezet valóban felrobban, de ezt a dinamizmust még mindig nem sikerült teljesen kihasználni.

Ami viszont működik, az a menet közbeni grind – és itt most nem a nagy „grindolj végig 50 órát” típusú idegesítő grindra gondolok, hanem az érzésre, hogy ha újra és újra nekiállsz, akkor egyre erősebb és ügyesebb leszel. A karakterek képességei szépen összefonódnak, és amikor már érzékeled, hogy az „egyik sikerült” típusú öngólok egyre kevésbé jelentkeznek, az azért megnyugtató.

Amitől azért nem dől össze a világ

A játék egyik legnagyobb problémája a karakterek megjelenése. Oké, értem én, hogy cyberpunk, de egy kicsit személytelenek a pixel-art karakterek, és a top-down nézetben az egész olyan távoli és szürke, mintha egy régi Sega játéknál maradtunk volna. Ráadásul, ha kézben játszod, a képernyőn a karakterek annyira homályosak, hogy a pixelhalmazból alig lehet kivenni valamit. Szerencsére, ha dokkolt módban pörögsz, a kép tisztább, de ezen a ponton már mindegy is.

Az irányításra sincs panasz, de a pályák designja elég hamar repetitívvé válik, és bár az ellenségek típusai szépen változnak, a játékmenet ritmusát gyakran megbontják azok a külső tényezők, amelyekhez már hozzászoktunk más játékokból: például a színes ajtók, amikhez mindig egy-egy kulcsra van szükséged. Az egész érzés olyan, mintha a pályák és a mechanikák folyamatosan arra figyelnének, hogy ne legyen túl bonyolult, miközben próbálják fenntartani az érdeklődést.