Narita Boy

Az 1980-as évek hangulata, amit nem egy múzeumból hoztak

Amikor először belecsöppensz a játékba, rögtön egy olyan világba érkezel, ami a Tron és a legjobb 80-as évekbeli videojátékok szellemét idézi, de nem ragad le a múltban. A pixelgrafika azonnal visszahozza a régi konzolos hangulatot, de nem úgy, hogy elveszítené a modern játékok szellemiségét. Az animációk csodálatosan lettek kidolgozva, a hátterek gyönyörűek, és ha még szükséged van egy kis plusz retro feelingre, egy opcionális CRT szűrővel is élvezheted a játékot. Oké, be kell vallanom, hogy néha már túlzásnak tűnik, de hát... szeretjük a szép pixelkép-élményeket, nem?

Aztán ott van maga a történet, ami rögtön egy kicsit elbizonytalanít. Narita Boy, a főszereplő, egy digitális királyságba kerül, hogy visszaszerezze a Creator emlékeit, miközben megküzd a HIM nevű vírussal, ami mindent elrontott. Az egész annyira abszurd, hogy néha már azon kapom magam, hogy a hülye neveken és fogalmakon (például Son of Trichoma vagy Citadel of King NumStr the Horseman) röhögök, mégis végig akarom játszani, mert a világ egyszerűen elragad.

A játékélmény: harcok, fegyverek és techno-képességek

A legnagyobb erősségét azonban nem a történet adja, hanem a harcrendszer. A Techno Sword-ot megkapva egy új világ nyílik meg előttünk, és a harcok olyan fluidak, hogy alig bírsz majd megállni. A mozgás, a támadások, a különböző Wild Fire képességek, amik színek szerint erősítik a támadásainkat – mind-mind igazi adrenalindús pillanatok. A játékban egyértelmű, hogy a harc és a gyors reagálás kulcsfontosságú, és minden egyes új képesség, amit felfedezel, hozzáad egy új dimenziót a játékmenethez.

A mozdulatok teljesen intuitívak, de a legjobb rész az, amikor a dodge mechanic-ot használva hátrálva támadhatsz, így folyamatosan fenntartva a tempót, miközben újabb és újabb ellenségeket mész le. Az ellenségek is elég változatosak, az egyszerű szörnyektől kezdve a lövésekkel operáló, robbanószörnyekig, mindegyik külön erősséggel és gyengeséggel rendelkezik. Még a főellenfelek is olyan változatosak, hogy minden egyes találkozás egy igazi epikus esemény, ami mögött a szintén csodálatos szintű szintetikus zene adja a hátteret.

A digitális királyság világépítése

A Narita Boy legnagyobb erénye kétségkívül a világépítés. Ahogy haladsz előre a digitális királyságban, egyre újabb és újabb területek tárulnak fel, mindegyik saját egyedi hangulatával és designjával. Az egész környezet, ahogy a háttérben megjelenő karakterek, elbűvölőek, és minden egyes felfedezett hely egy újabb meglepetést tartogat. Az irányítás nem mindig a legintuitívabb, de ha ráérzel, akkor a harcok és a felfedezés olyan élményt ad, amit szívesen visszavinnél a 80-as évekbe.

A digitális királyságban való barangolás közben az egyetlen problémát talán a túlzottan vágott narratíva jelenti. A párbeszédek gyakran homályosak és elvontak, ami sokszor elbizonytalanít, hogy most mi a fenét is kellene csinálni. A térkép teljes hiánya pedig, ha valamit hiányzik a játékról, akkor pont egy segítő útmutató lenne, hogy ne csak a saját hibádból tanulj, hanem egy kis irányítást is kapj.

Miért érdemes vele játszani?

Mert a Narita Boy igazán egyedi játékélményt kínál. Az egész világ felépítése, a szórakoztató harcrendszer, a változatos főellenfelek, a mindent átható 80-as évekbeli hangulat és a szintetikus zene egyszerre adja meg azt a különleges élményt, amit csak a legjobb Metroidvania játékok kínálhatnak. Még ha néha kissé frusztráló is, hogy elveszel a saját fejlesztéseidben, és nem mindig világos, hogy merre menj, akkor is egy olyan játékot kapsz, amit szeretni fogsz.