Beyond Galaxyland

Egyetlen fejlesztő munkája, Sam Enrighté, és ez nem csak érdekesség: érződik rajta minden pillanatban. Nem a méret, nem a technikai bravúr miatt, hanem azért, mert van benne személyesség, ritmus és hit.

Meg persze egy genetikailag módosított, lézerpuskás tengerimalac. Boom Boom. Ennél jobb indítást nehéz elképzelni.

Isekai a kilencvenes évekből

Doug Dwyer egy klasszikus „senki különös” külvárosi srác, akit akarata ellenére kirántanak az életéből, és egy Galaxyland nevű mesterséges univerzumba dobnak. A sztori tiszta isekai, némi Ready Player One-os ízzel, de inkább The Last Starfighter irányából közelít: egyszerre geek és naiv, de nem öncélúan.

Galaxyland érdekes koncepció: egyfajta rezervátum, ahol különböző világok és fajok élnek egymás mellett, mind a titokzatos DreamCore árnyékában. Van, aki hálás, van, aki gyanakszik. Doug pedig – ahogy az lenni szokott – egy egyszerű küldetéssel indul, ami gyorsan galaktikus léptékű kalanddá nő.

Felfedezés és mozgás – szép, de néha döcög

A bolygókon oldalnézetben mozgunk, enyhe platformozással, ami időnként átvált háttér–előtér váltogatásba. Ez nem csak játékmeneti trükk, hanem vizuális eszköz is: a kamera gyakran hátrahúz, és hagyja, hogy csak ámuljak a részletes, pixeles idegen világokon. Ez a játék nagyon tudja, mikor kell megállni és nézni.

A gond inkább a navigációval van. A térkép inkább radar, mint valódi térkép: ikonok egymásra csúszva, irányok csak nagyjából. Gyakran többet segített a memóriám, mint az UI. A platformos feladványokat pedig egy kissé kiszámíthatatlan dupla ugrás nehezíti, ami több bosszúságot okozott, mint kellett volna.

Harc: klasszikus, de van benne csavar

A harcrendszer körökre osztott, de nem passzív. A támadásokhoz extra gombnyomások kellenek, a védekezés időzítése pedig konkrétan számít – ha figyelsz az animációkra, még boss támadásokat is tompíthatsz. Van benne egy jófajta „érzem, hogy játszom” dinamika.

Az ellenfelek nem random jelennek meg, hanem a pályákon mászkálnak. Ha megleped őket, előnnyel indulsz. Ha legyengíted őket, el is foghatod őket, és innentől jön az egyik legjobb rendszer a játékban.

Szörnyek zsebre vágva

Szinte minden ellenfél befogható, majd idézhető képességként használható. Ezek a „summonok” fejlődnek használat közben, elemi tulajdonságokkal bírnak, és konkrétan meghatározzák a harci stílusod. Nekem ez valahol a Final Fantasy VII Materiája és a Pokémon között landolt – csak itt nem kristályokat, hanem dinoszauruszokat és óriásteknősöket pakolsz a slotokba.

A rendszer meglepően addiktív, és mivel a harcok nincsenek túltolva, sosem válik fárasztóvá. A játék pontosan tudja, mikor kell továbblépni történetre vagy fejtörőkre.

Karakterek, hangulat, zene

Doug nincs egyedül. A mellékszereplők kifejezetten jól megírt sci-fi archetípusok, akik nem csak funkciók. Marty, a nyugdíjazott vállalati robot, vagy a titokzatos Malefactor simán elvinnének egy saját spin-offot.

A zene pedig… fantasztikus. Játékos sci-fi témák, energikus harci zenék, és nyugodt ambient darabok, amik néha a FEZ békés pillanatait idézik. Ez az a soundtrack, amit nem némítasz le soha.

Zárás

A Beyond Galaxyland rengeteget merít a múltból, de sosem válik puszta idézetgyűjteménnyé. Érződik rajta a műfaj szeretete, de még inkább az, hogy valaki nagyon tudta, mit akar elmesélni, és hogyan. Apró hibái vannak, főleg technikai és navigációs oldalon, de ezek eltörpülnek amellett, amit élményben ad.

Ez nem csak egy jó indie RPG. Ez egy olyan játék, ami emlékeztet rá, miért szerettünk bele annak idején a sci-fibe és a szerepjátékokba.