Mercenaries Wings: The False Phoenix

Van az a taktikai RPG, amit nem utálsz, nem is igazán szeretsz, csak játszol vele, mert épp nincs jobb kéznél – na, a Mercenaries Wings pontosan ez a kategória.

Törzs

A Mercenaries Saga korábbi részei sosem akarták megváltani a világot, de volt bennük egy tisztességes, SNES-ízű taktikai RPG-hangulat, amit jólesett elővenni két nagyobb cím között. A Mercenaries Wings: The False Phoenix is ebből a vonalból jön, és alapvetően ugyanazt kínálja: izometrikus csatatereket, pixeles figurákat, klasszikus körökre osztott harcot, jól ismert szerepkörökkel és képességekkel. A gond csak az, hogy 2020-as évek Switch-kínálatában ez már nem elég.

Kezdjük a jóval. A 16 bites stílus még mindig működik. A sprite-ok szépen animáltak, van súlya a mozgásnak, és Kazama Raita karakterportréi kifejezetten hangulatosak. Technikailag nincs baj: a menük tiszták, az irányítás logikus, a harcrendszer stabilan teszi a dolgát. Ha valaki életében már látott Final Fantasy Tactics-et vagy Tactics Ogre-t, az azonnal otthon érzi magát.

A játékmenet ismerős, már-már tankönyvi. Egyre növekvő csapatot irányítasz, pozícionálsz, egyesével csapkodod az ellenfeleket, elesett bajtársakat feltámasztod, MP gyűlik körönként, majd jönnek az erősebb skillek. Van közelharc, távolsági támadás, felszerelés-vásárlás, stat-mókolás. A vezető karakter kijelölése taktikai előnyt ad, tízes szinttől kasztot válthatsz, a képességek pedig megmaradnak. Működik. De ennyi.

A történet sajnos pont ilyen: működik, de semmi több. Jeremy és a Crimson Birds zsoldoscsapat kalandjai egy tipikus „király pénze elfogyott, erkölcsi dilemmák jönnek” sztorit mesélnek el, olyan párbeszédekkel, amik mintha egy középiskolai fantasy-klubból szöktek volna meg. Klisék, elírások, jellegtelen karakterhangok. Van három figura – Jez, Francis, Cecil –, akiknél néha felcsillan valami emberi, de a szöveg sosem ragad meg. Olvasod, továbblépsz, elfelejted.

A csaták során egyre inkább előjönnek a kényelmi hiányosságok. Nincs kameraforgatás vagy zoom, ami izometrikus nézetben kifejezetten fájó tud lenni, főleg rács nélküli pályákon. Néha csak saccolod, hogy egy sorban állsz-e az ellenféllel. Az ellenséges körök nem átugorhatók, a kamera néha darabosan követi az eseményeket, máskor meg idegesítően ugrál. Az egész játék olyan, mintha egy SNES-korszakbeli taktikai RPG-t emeltek volna át modern konzolra, de elfelejtették volna hozzáigazítani az elvárásainkat.

És itt jön a legnagyobb probléma: a konkurencia. Ez a játék önmagában nem rossz. De körülötte ott van a Disgaea 1 és 5, az Into the Breach, a Banner Saga, a God Wars, a Mercenaries Saga korábbi gyűjteménye – és akkor még nem beszéltünk a hamarosan érkező nagyágyúkról. Ezek mellett a Mercenaries Wings egyszerűen elveszik a zajban. Nem csinál semmit rosszul, csak semmit nem csinál jobban, mint a többiek.

Játszás közben sokszor az az érzésem volt, mint amikor egy hideg pultos szendvicset eszel egy svédasztal mellett. Nem rossz, ehető, de tudod, hogy pár méterrel arrébb sokkal izgalmasabb dolgok várnak. A harcok rendben vannak, de ritkán izgalmasak. A fejlődés kiszámítható. A döntéseknek van súlya, de nincs bennük igazi feszültség.

Zárás

A Mercenaries Wings: The False Phoenix egy korrekt, becsületes taktikai RPG, ami tíz évvel ezelőtt simán ajánlható lett volna. Ma viszont már csak akkor nyúlok érte jó szívvel, ha mindent mást végigjátszottam, és még mindig éhes vagyok egy kis „stractics”-ra. Nem rossz, csak feleslegesnek érződik egy túlzsúfolt műfajban.