Mercenaries Saga Chronicles

Régi ismerős, kopott térképen

Amikor először elindítottam a Mercenaries Saga Chronicles-t Switchen, volt egy nagyon határozott déjà vu érzésem. Mintha egy régi, ezerszer átrágott Final Fantasy Tactics-klónt vettem volna elő, amit már nem a történet miatt játszol, hanem pusztán azért, mert jólesik tologatni az egységeket egy rácsos pályán. Ez a csomag három ilyen játékot ad egyszerre – nem különösebben eltérőket, inkább… ugyanazt háromszor.

Az első rész mobilról érkezett, a második és harmadik pedig 3DS-es múltat cipel, és ez minden porcikáján érződik. Konzolon végre kényelmesebb irányítással játszhatóak, de ettől még nem lesznek frissek.

Harc, ami érti a dolgát

A Mercenaries Saga ott működik igazán, ahol nem beszélni akar, hanem játszatni. Az izometrikus csataterek, a körökre osztott harc, az egységek pozicionálása mind ismerős terep, de korrektül van összerakva. Olyan ez, mint egy sakkparti kevésbé elegáns figurákkal: lépsz, kivársz, számolsz, és reménykedsz, hogy nem hátba vágnak.

A mana-rendszer kifejezetten jó ötlet. Minden harcot nulláról kezdesz, és körönként töltődik fel az erőforrás, így nincs az a tipikus „első körben mindent eldöntünk” érzés. Kénytelen vagy óvatosan játszani, túlélni, pozíciót fogni. Ez ad egy lassú, de feszes ritmust a csatáknak.

Az irányba állítás is sokat hozzátesz: nem mindegy, merre néz az egységed, mert az oldalról vagy hátulról kapott találatok komolyan fájnak. Ezek azok az apró szabályok, amik miatt a játék nem csúszik át teljesen agyatlan darálásba.

A történet… nos, ott van

Ha viszont a történetért játszol taktikai RPG-t, itt nagyon hamar falnak fogsz menni. A három játék három különböző háborúról mesél, eltérő királyságokkal és szereplőkkel, de a gyakorlatban mind ugyanazt a szürke, érdektelen fantáziavilágot hozzák. Nem rosszul megírva, nem is hibásan fordítva – egyszerűen unalmasan.

Pár fejezet után azon kaptam magam, hogy reflexből keresem a gyorsítást, és amikor a második játékban ugyanaz a menü, ugyanaz a prezentáció, ugyanaz a hangulat fogadott, már nem volt bennem sok türelem. Itt nem az történik, hogy egy trilógia fokozatosan fejlődik, hanem az, hogy ugyanazt a játékot indítod el újra és újra, más címmel.

Három az egyben – de minek?

A legnagyobb probléma nem is az, hogy a játékok ismétlik önmagukat, hanem hogy csomagként sem igazán indokolják a létezésüket. Egy Mercenaries Saga önmagában teljesen rendben van: korrekt taktikai csaták, órákig el lehet benne veszni. Három egymás után viszont már önsanyargatás.

A grafika funkcionális, a menük ridegek, a zene jellegtelen – minden pontosan annyira van jelen, hogy működjön, de semmi nem ragad meg. Ez az a fajta játék, amit podcast vagy YouTube mellé indítasz el, nem pedig azért, hogy elmerülj benne.

Zárás

A Mercenaries Saga Chronicles nem rossz csomag, csak nagyon szűk közönségnek szól. Ha imádod a körökre osztott, rácsos taktikai harcokat, és nem érdekel sem a történet, sem az újdonság varázsa, akkor itt rengeteg tartalom vár rád. Ha viszont egy emlékezetes élményt keresel, karaktereket, világot, vagy akár csak minimális változatosságot, akkor ez a trilógia hamar kifáraszt.

Ez nem szerelem első látásra – inkább egy hosszú, korrekt, de kissé lélektelen együttélés.