Mainlining

Pixel-internet, nagy ígéret, kis teljesítmény

A Mainlining azzal a gondolattal indít, ami papíron simán megér egy estét: a kormány bevezeti a BLU Pill Actet, újraéleszti az MI7 nevű titkosszolgálati hálózatot, te pedig megkapod a kulcsot mindenki online életéhez. Nem csak belepillanthatsz, hanem turkálsz is benne: IP-címek, adatlerakatok, chatlogok, gyanús fájlok – a teljes digitális spájz nyitva.

A fejlesztők nyilvánvalóan oda akartak szúrni a valóságba is, afféle „tükör a társadalomnak” jelleggel, meg etikai kérdésekkel: meddig oké a totális hozzáférés, hol húzódik a határ, és ki figyel kit. Csakhogy a játék hamar elárulja a saját ambícióit: a nagy megfigyelős téma csak díszlet, a tényleges élmény pedig egy monoton, kattintgatós nyomozós kör, amiben a legnagyobb ellenfél a kezelőfelület.

Nyomozás, mint egy rossz admin nap

A menetrend nagyjából így néz ki: belépsz az MI7 portálra, felmész egy weboldalra, amit már amúgy is a kezedbe nyomtak, „pingelsz” egyet, hogy megkapd az IP-t, aztán „feltöröd” – ami itt inkább olyan, mint amikor a mikróban megmelegíted a tegnapi pizzát: történik valami, de nem érzed se veszélyesnek, se izgalmasnak.

Aztán jön a fájlhalászat: letöltögetsz mindent, amit tudsz, és elkezded bogarászni, mi számít bizonyítéknak. Na, és itt kezd el igazán csikorogni az egész.

Mert az, hogy mi a döntő bizonyíték, sokszor nem logika, hanem szerencse kérdése. A letartóztatáshoz meg kell adnod a gyanúsított valódi nevét, lakhelyét, és egyetlen bizonyítékot csatolhatsz. Egyet. Elvileg ez jó: fókusz, felelősség, döntéshelyzet. Gyakorlatban viszont gyakran semmi nem indokolja, hogy az egyik dokumentum miért ér többet a másiknál – és ami még rosszabb: nincs büntetés, ha rosszat választasz.

Nem veszítesz időt, nem zárul le nyom, nem kapsz kevesebb erőforrást, nem rontod el a kapcsolatot a rendszerrel – semmi. Kapsz egy kis újságkivágást, ami kinevet, aztán próbálhatod a következő fájlt. Ennek a „próbáljuk végig mindet” játéknak pedig pontosan nulla nyomozós íze van. Nem okosnak érzem magam, hanem adminisztrátornak, aki rossz rubrikába pipált.

Néha felvillan valami, aztán gyorsan el is tűnik

Van pár pillanat, amikor a játék megmutatja, mi lehetett volna belőle. Például amikor egy térképszerű nézeten követed a gyanúsított mozgását, mint egy pixelart Google Mapsen. Ilyenkor feléled a fantázia: „oké, ebből lehetne egy ügyes, modern nyomozós puzzle”. Csakhogy ezek inkább kivételek, a gerinc marad az ismétlődő IP–fájl–próbálgatás.

És még ha ezt el is nézném (mert láttam már jó minimalista nyomozós játékot is), a Switch-verzió ott rúgja fel a széket, ahol a legjobban fáj.

Switch-en: billentyűzet-fogászat érzéstelenítés nélkül

A Mainlining lelke a gépelés. Keresőmezők, parancsok, címek, nevek, IP-k – mindenhez be kell írni valamit. PC-n ez oké, sőt: ott van a hangulat, hogy „ülök a terminál előtt, dolgozom az ügyön”. Switch-en viszont a virtuális billentyűzet úgy viselkedik, mint egy rossz tréfa.

Vállgombokkal, analóggal pötyögni apró gombokra: fárasztó. Érintővel valamivel jobb, de még mindig ügyetlen. Ráadásul a képernyő jelentős részét kitakarja, szóval sokszor még azt sem látod rendesen, mit rontottál el, miközben nyilván elrontod, mert emberi ujjad van, nem tűhegyed.

Egy idő után konkrétan megutáltam, amikor be kellett írni bármit. És ez egy olyan játékban, ami arról szól, hogy be kell írni dolgokat, elég végzetes. A nosztalgikus PC-felület-paródia varázsa pedig eltűnik a frusztráció mögött: nem egy kellemes pixel-UI-ban turkálok, hanem küzdök az inputtal, mint amikor a távirányító már csak bizonyos szögből kapcsolja a tévét.

Apró hibák, nagy türelempróba

Ráadásként belefutottam olyan bakikba, amik teljesen kizökkentenek: elírások, pontatlanságok, amik miatt azt hiszed, te bénáztál – aztán kiderül, hogy nem, csak a játék hibázott. A jegyzetfüzet pedig képes úgy viselkedni, mintha direkt nem akarná, hogy nyomozó legyél: bezárod, kinyitod, és hopp, eltűnik a gondosan összeszedett jegyzet. Ilyenkor nem a történet világára haragszom, hanem arra, hogy a játék nem tiszteli az időmet.

Zárás

A Mainlining ötlete nem rossz, a vizuális „régi internet” hangulat néha tényleg elkap, de az egész élmény végül nem jut el oda, hogy bármit mondjon a témájáról, és játékként sem találja meg azt a kielégítő nyomozós ritmust, amitől az ember okosnak, kompetensnek érzi magát. Switch-en pedig a katasztrofális gépelés- és vezérlésélmény gyakorlatilag megpecsételi a sorsát.

Nekem ez az a ritka eset, amikor nem azt mondom, hogy „ez nem az én műfajom”, hanem azt, hogy ez a verzió nem tudja, miért létezik.