Inscryption

Poros floppy, élő rémálom

Amikor Switchen elindítom, és egy régi hajlékonylemez néz vissza rám ikonként, már érzem, hogy Daniel Mullins megint valami olyasmire készül, amit nem lehet majd egyszerűen „végigjátszani”. A CRT-s vibrálás, a recsegő hangulat, a poros számítógépes keret azonnal visszaránt egy olyan korszakba, amikor a játékoknak volt idejük felépíteni a feszültséget. És mielőtt kényelmesen elhelyezkednék, már ott tartok, hogy egy játékban játszom egy játékot, ami egy másik játék része. Szép volt, Mullins, szép volt.

Kártyázunk, de nem úgy, ahogy gondolnád

Papíron az Inscryption egy roguelike pakliépítő. Gyakorlatban inkább olyan, mint a Papers, Please pecsételős része: működik, élvezetes, de nem ez a lényeg. A kártyák – mókusok, cickányok, lepkeszörnyek – hamar karakterré válnak, és azon kapom magam, hogy nem statisztikákat nézek, hanem sorsokat mérlegelek. A paklim nem optimalizált, hanem személyes.

A szabályok folyamatosan változnak. Mire megszoknék valamit, a játék már hozzáad egy csavart, egy új kivételt, egy friss mechanikát. Normál esetben ezt kifogásolnám, itt viszont ez adja az egész lüktetését. Az Inscryption nem hagy unatkozni, de nem is enged megpihenni.

A nyugtalanság mint dizájn

Ez egy horrorjáték, csak nem jumpscare-ekkel. A feszültség abból fakad, hogy soha nem érzem magam biztonságban. Az asztalon megjelenő új tárgyak, a pályák közti események, a mesélő jelenléte mind azt sugallják: figyelnek. És igen, néha konkrétan a hardverre és a szoftverre is reflektál a játék, olyan természetességgel, hogy csak utólag esik le, mennyire pimasz volt az egész.

Akik játszottak a The Hex-szel, felismerik Mullins kézjegyét, de itt minden letisztultabb. Nem magyaráz túl semmit, inkább hagyja, hogy a frusztráció dolgozzon bennem. Az, hogy a játék képtelen kiszabadulni önmagából, idővel az én bezártságérzetemmé válik.

Amikor túl sok a jóból

Nem minden tökéletes. Az első felvonás annyi ötletet zúdít rám, hogy a későbbi részek már kevésbé ütnek, még akkor is, ha továbbra is új keretbe helyezik a történéseket. És igen, egy ponton feltűnően sok „sima” kártyacsata jön egymás után egy olyan játékban, ami épp azzal lett emlékezetes, hogy nem akar csak az lenni.

Érzem a belső feszültséget: aki pakliépítőt akar, az néha bosszankodik a megszakításokon; aki a metarétegekért van itt, az türelmetlen lehet a sok kártyázástól. Ez nem kompromisszummentes élmény, hanem tudatos egyensúlyozás.

Switchen, kézben, sötétben

Kézben játszva az egész még intimebb. Fejhallgatóval, félhomályban az Inscryption konkrétan rám tapad. Nem technikai bravúr, hanem hangulatban az. Nem akar mindenáron lenyűgözni, inkább lassan befészkeli magát a gondolataimba.

Zárszó

Az Inscryptionről nehéz konkrétumok nélkül beszélni, de talán ez a legnagyobb erénye. Ritka az olyan játék, ami ennyire bízik a játékosában, és közben ennyire szívatja is. Nem tökéletes, nem mindenkinek való, de aki ráhangolódik, az valami egészen különlegeset kap. Nem csak egy játékot, hanem egy tapasztalatot, ami még akkor is veled marad, amikor már rég kikapcsoltad a konzolt.