HoPiKo

Ez nem egy platformer, amiben lehet gyorsnak lenni. Ez egy platformer, ami csak a gyorsaságról szól. Millimétereken és milliszekundumokon múlik minden, és a bukás soha nincs messzebb egy rossz irányba billentett analógnál.

Mozgás nincs, csak ugrás

A HoPiKo legnagyobb húzása, hogy kidobja a mozgást. Nincs sétálás, nincs futás, nincs finom igazgatás. Csak az ugrás marad. A jobb Joy-Con karral célzok, elengedem, és a kis pixelfigurám kilövi magát abba az irányba, mint egy golyó. Ha falat ér, ott megáll. Ha nem… nos, akkor általában meghalok.

A hordók – amik erősen Donkey Kong Country hangulatúak – tovább erősítik ezt a „kilövöm magam” érzetet: egy gombnyomás, és már repülök is tovább. Az egész játékmenetnek van egy lövés-szerű ritmusa, mintha minden pálya egyetlen, nagyon precíz sorozatlövés lenne.

Switch-en ez nem teljesen ismeretlen érzés – a Dandara is hasonló alapokra épült –, de fontos: a HoPiKo évekkel korábban csinálta ezt más platformokon, és teljesen más filozófiával. Itt nincs felfedezés, nincs Metroidvania-s kanyar. Itt csak a pálya van, meg te.

Másodpercekbe sűrített pokol

Egy-egy pálya néhány másodperc alatt teljesíthető. Teljesíthető kell, mert csak akkor kapsz kék pipát, ha hibátlanul megcsinálod. A csavar az, hogy öt ilyen pálya alkot egy „futamot”, és ha bármelyiken elrontod, visszazuhansz az elejére.

Ez objektíven nézve nem nagy büntetés – pár másodperc az egész –, de pszichológiailag kegyetlen. Amikor már a negyedik-ötödik szinten jársz, az ujjad remeg, a fejedben kattog a ritmus, és pontosan tudod: egy rossz mozdulat, és kezdheted elölről. Ez az a pont, ahol a HoPiKo vagy beszippant, vagy eltaszít.

A pályák közben nem kegyesek. A képernyő szélét érinteni instant halál, tüskék, lézerek, mozgó akadályok szabdalják a repülési íveket. Nincs improvizáció. Van egy helyes megoldás, és azt kell végrehajtanod.

Pixelek, zajok, karakter

Őszintén szólva, játék közben alig volt időm nézni a körítést. A fókusz annyira rááll a következő ugrásra, hogy minden más háttérzajjá válik. Pedig a HoPiKo világa megérdemli a figyelmet. Egy retró konzol belsejében játszódik, ahol antivírus hősként „debugolom” a rendszert, és ehhez tökéletesen passzol a rikító pixel art és a csipogó, agresszív chiptune zene.

A Laser Dog elképesztően sok karaktert facsar ki ebből az egyszerű stílusból. Világonként új színpaletta, új ellenségtípusok, új vizuális trükkök jönnek, miközben a játékmenet könyörtelenül ugyanaz marad. Ez segít abban, hogy ne váljon monotonná, még akkor sem, amikor tizedszer próbálkozom ugyanazzal az öt pályával.

Nem mindenkinek való – nagyon nem

Ha kritikát kell megfogalmaznom, az pontosan ez: a HoPiKo nem akar mindenkinek tetszeni. És ez egyszerre erénye és gyengesége. Ha nincs benned az a bizonyos mazochista hajlam, ha nem élvezed a „még egyszer, most már menni fog” típusú játékokat, akkor itt semmi nem fog megtartani. Nincs sztori, nincs jutalmazó narratíva, nincs feloldáscunámi.

Ez egy csupasz, letisztult, könyörtelen arcade élmény. Vagy ráhangolódsz, vagy lepattansz róla.

Zárás

A HoPiKo furcsa paradoxon: egyszerre hardcore és casual. Bedobom, játszom pár percet… aztán azon kapom magam, hogy fél órája ugyanazt az öt pályát gyúrom, és még mindig egy hajszál választ el a tökéletestől. Nem kér sokat az időmből, de mindent kér a figyelmemből.

Nem való mindenkinek. De ha szereted a sebességet, a precizitást, az izommemóriára építő kihívásokat, és azt az érzést, amikor végre összeáll a ritmus, akkor a HoPiKo veszélyesen addiktív tud lenni.