Blast Brigade Vs. The Evil Legion Of Dr. Cread

Metroidvaniából túl sok van. Annyira, hogy amikor meglátom a térképet, a dupla ugrást meg az „ide majd később jössz vissza” ajtókat, már reflexből ásítanék. És mégis: a Blast Brigade azon kevés példák közé tartozik, ahol hiába ismerem minden csavarját előre a formulának, jólesik játszani vele. Nem újít, nem forgatja fel a műfajt, egyszerűen csak… jól csinálja.

Jeff Jefferson és a könnyed hangnem

A főhős, Jeff Jefferson olyan, mintha Deadpooltól levették volna a negyedik falat, de meghagyták a szövegelést. Folyamatosan kommentál, odaszúr, de szerencsére nem válik öncélúvá. A humor inkább lazít a hangulaton, mintsem eluralná – és ez fontos, mert a játék komolyan veszi magát ott, ahol kell: a játékmenetben.

A történet nem fogja megváltani a világot, de van karaktere, van tempója, és a szinkronmunka kifejezetten szórakoztató. Ritka az olyan metroidvania, ahol tényleg figyelek a párbeszédekre, itt viszont gyakran igen.

Lövöldözés, ami súlyos és pontos

A játékmenet twin-stick lövöldözésre épül, kicsit Bleed, kicsit Metroid Dread érzéssel, csak valamivel kimértebb tempóban. A szabad célzás az egyik legfontosabb eleme: nem csak te lősz minden irányba, hanem az ellenfelek is. Emiatt a pozicionálás kulcsfontosságú, főleg akkor, amikor a pálya tele van tüskékkel, csapdákkal és mérgező felületekkel.

És igen, már az első fél órában simán rád dob olyan terepet, amit más játékok csak később mernének. Meghalsz. Nem egyszer. Nem kétszer. A halál pedig pénzvesztéssel jár, és visszadob az utolsó függőágyhoz – ami itt a klasszikus „bonfire”. Igen, gondoltam a Dark Souls-ra, és igen, néha bosszantóan messze vannak egymástól.

Nehézség, de nem igazságtalanul

A PDA-modulok egy kis mozgásteret adnak: érmék automatikus felszedése, hosszabb sebezhetetlenség találat után, ilyesmik. A csavar az, hogy egyszerre csak egy aktív, mert az akkumulátor nem bír többet. Ez remek döntés: nem törik meg a kihívást, csak finoman alakítja.

Ahogy haladok előre, új csapattagokat mentek ki, akik lényegében kulcsok bizonyos pályamechanikákhoz. Shura kampós kötele például azonnal megmagyarázza, miért volt tele a térkép arany horgokkal eddig. Igen, ez tankönyvi metroidvania-dizájn, de működik, és sosem érzem erőltetettnek.

Bossok, amikért érdemes szenvedni

A bossfightok kifejezetten erősek. Mindegyiknek van karaktere, ritmusa, tanulható mintázata. Meghalok párszor, de sosem érzem, hogy a játék csalt volna. Inkább azt, hogy „oké, ezt benéztem”. A hosszú boss run-ok viszont tényleg tudnak idegesítőek lenni, főleg később, amikor már pontosan tudom, mit kell csinálni – csak még egyszer oda kell érnem.

Egy világ, amit jó bejárni

A pályák tele vannak titkokkal, gyűjthető cuccokkal, eldugott járatokkal. Klasszikus „na ott biztos van valami” érzés, és legtöbbször igazam is van. A világ ellenséges, de logikus. Nem éreztem soha, hogy csak azért nem jutok tovább, mert a játék szívatni akar.

És mégis… néha rám ült egy enyhe fáradtság. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert már túl sok ilyet láttam. Ez nem a Blast Brigade hibája, inkább a műfaj túltelítettségéé. Ő mindent megtesz: jó tempó, jó harc, jó humor, szép látvány. Csak a keret kissé megkopott.

Zárás

A Blast Brigade egy nagyon jól összerakott metroidvania. Nem forradalmi, nem emlékezetes minden pillanatában, de húsz órán keresztül megbízhatóan szórakoztatott. Ha még nem égtél ki a műfajból, simán ajánlom. Ha már igen, ez nem fog visszarángatni – de nem is ez a dolga.

Ez egy szeretettel készített, tisztelettel megírt darab. Nem a csúcson van, de nagyon közel hozzá. És néha ez pont elég.