Holy Potatoes! A Weapon Shop?!

Krumpliboltos lét: a mindennapi darálás, ami valahogy mégis működik

A Holy Potatoes! A Weapon Shop?! alapötlete pont annyira abszurd, hogy azonnal kíváncsi legyek: örökölsz kevesebb mint egy százalékot egy fegyverboltban, és onnantól te vagy a főnök. A „shady” üzlettárs persze boldogan rád hagyja a melót, te meg ott állsz, mint pályakezdő krumpli-vállalkozó, és próbálod nem csődbe vinni a helyet még azelőtt, hogy az első hős belépne az ajtón.

És itt jön az első kellemes meglepetés: a játék hamar elkapja azt a bizonyos boltos-flowt. Beszerzek alapanyagot, kovácsot küldök ide-oda, leütöm a gyártást, aztán jönnek a vevők, és a nap végén vagy elégedetten dőlök hátra, vagy azon gondolkodom, hogy mikor ment el ennyire félre minden. Ez a ritmus a műfaj lényege, és a Holy Potatoes elég jól ráérez.

A kovácsolás a szíve, a névadás meg a lelke

A fegyverek gyártása adja a gerincet: van egy csapat „potato smith”, akiket fizetni kell, és akiket elküldhetek a krumpli-világ különböző helyszíneire alapanyagért. A készletből kovácsolok kardot, baltát, íjat – a klasszikus RPG-fegyverzet teljes repertoárját, krumplis csavarral.

A legjobb apróság viszont az, hogy minden fegyvert el kell neveznem. Ez elsőre csak hülyéskedésnek tűnik, de pár óra után azon kaptam magam, hogy tényleg kötődöm a saját gyártósoromhoz. A bolt neve, a fegyver neve, a kovácsok fizuja, a napi terv – szépen ránt be ebbe a mini menedzser-szerepbe. Olyan, mint amikor régen a Football Managerben „csak egy meccset” akartál, aztán hajnali kettő lett.

Eladni okosan, vagy eladni gyorsan – és viselni a következményeket

A játék ott kezd érdekes lenni, hogy nem mindegy, kinek adod el a fegyvert. A hősöknek saját igényeik vannak, a fegyverek statjai különböző képességekre játszanak, a kovácsok pedig tudnak turbózni bizonyos tulajdonságokat. Ha okosan párosítasz, a vevő fejlődik, a hírneved nő, és hosszabb távon jobban jársz.

De ott a kísértés: gyors pénz, gyors eladás, mindegy, hogy a harcosnak íjat nyomsz a kezébe. És a játék nem moralizál, csak hagyja, hogy a saját rövidlátásod csapjon pofon később. Ráadásul a pénzügyek tényleg számítanak: ha nem figyelsz, jön a fegyverboltos céh, kisegít párszor, aztán bezárja a boltot. Ez az a fajta „kedves szigor”, ami miatt nem altat el a rutin.

Küldetések, váratlan vevők, és a krumpli-világ apró zűrei

A napi mókuskerék mellé kapok célokat, időre menő feladatokat, külön statos fegyverek gyártását, relikviák és enchantok hajkurászását, meg random betoppanó vevőket, akik valami konkrétat akarnak sok pénzért. Ezek pont annyit dobnak a monotonitáson, hogy legyen mire felkapni a fejem: „oké, most tényleg gyorsan kell összerakni valamit”.

És közben a játék folyamatosan tolja a poénokat. Néha jó, néha kicsit sok, de a krumpli-univerzum alapvetően vállaltan hülye – én meg elég gyorsan elfogadtam, hogy itt ez a szabályrendszer. Ráadásul még popkult-hősök is felbukkannak, és igen, van krumplikutya is, mert miért ne.

A Switch-verzió: amikor a menü fontosabbnak érzi magát nálad

Na, és itt törik meg az egész. Mert hiába működik a játék ritmusa, hiába jó a kovácsolós-kereskedős alap, a Switches átirat olyan, mintha valaki egy PC-s felületet ráhúzott volna Joy-Conra, aztán hátralépett volna, hogy „jó lesz az”.

A kezelőfelület nehézkes és zavaros. A menük túl sok helyet foglalnak, handheld módban a szöveg és statok néha nevetségesen aprók, és még érintőképernyővel sem érződik igazán kézreállónak a navigálás. Van az a pont, amikor nem a döntéseken gondolkodom, hanem azon, hogy melyik almenüben volt az, amit keresek. Egy menedzsmentjátéknál ez halálos bűn, mert a flow pont attól lenne jó, hogy gyorsan és természetesen pörög.

A tutorial sem segít: szövegfalat borít a nyakadba, egyszerre túl sok infóval, hosszan, mintha a játék féltékeny lenne arra, hogy esetleg magadtól is rájössz dolgokra. Pedig a napi rutin alapvetően nem bonyolult – csak a tálalás teszi annak.

Mentőövek: gyorsítás, megállított idő, és egy meglepően jó zenei háttér

Ami javít az összképen, az pár kényelmi funkció: lehet gyorsítani és megállítani az időt, ami hordozható módban aranyat ér. Pár perc alatt elintézek egy napot, aztán le is tehetem, anélkül hogy elveszíteném a fonalat.

És a zene… na, az kellemes meglepetés. A nyugodt, rajzfilmes hangulat alá jól passzoló dallamok szépen tartják az atmoszférát, és van bennük egy kis „régi iskola” videojátékos lüktetés. Nem tolakodó, csak ott van, és segít, hogy a menük elleni küzdelem ne legyen teljesen idegőrlő.

Zárás – jó krumpli, csak nehéz megpucolni

A Holy Potatoes! A Weapon Shop?! nem találja fel újra a műfajt, de amikor elkapod a ritmusát, akkor jólesően kattog: gyártasz, eladsz, fejlődsz, kockáztatsz. A krumpli-humor néha túl sok, de alapvetően szerethető, a célok és random kérések pedig adnak egy kis izgalmat.

A gond az, hogy Switch-en ez a játék a legrosszabb arcát mutatja: a kezelőfelület és a menükezelés rendre kirángat abból a bizonyos „még egy napot” érzésből. Ha ezen túl tudsz lépni, kapsz egy korrekt fegyverboltos menedzsert krumpli-csomagolásban. Csak hát… kár, hogy a csomagolást olyan nehéz kibontani.