Company Of Heroes Collection

Őszintén? Szkeptikus voltam. Egy egér–billentyűzetre tervezett RTS egy kontrolleren mindig gyanús. Aztán pár óra után azon kaptam magam, hogy ez olyan, mint felhúzni egy régi, betört bakancsot: kényelmes, ismerős, és pontosan tudom, hol fog szorítani.

Hangulat – a háború nem menő, hanem szörnyű

Már az első küldetés világossá teszi: ez nem Call of Duty. Nincs hősi pózolás, nincs steril dicsfény. A normandiai partraszállás nyitójelenetében katonák tucatjai hullanak el géppuskatűzben, minden romantika nélkül. Nyomasztó, brutális, lehangoló – ahogy lennie kell.

Ez a tónus végigkíséri az egész játékot, és azonnal megadja azt a mentális állapotot, amiben a Company of Heroes igazán működik: itt nem egységeket vesztesz, hanem embereket. És minden rossz döntésnek súlya van.

Látvány és teljesítmény – korrekt túlélő

A gyűjteményben szereplő átvezetők pontosan úgy néznek ki, mint 2006-ban. Szögletes karaktermodellek, kissé darabos animációk, bábuszerű mozgás. Harc közben, ráközelítés nélkül viszont ez sokkal kevésbé zavaró. A pályák részletesek, rombolhatók, és jól olvashatók.

Switch-en stabil 30 fps-sel fut, docked módban teljesen rendben van, handheldben enyhén visszavágott látvánnyal. Nem szép a mai mércével, de sosem a grafika volt az erőssége. Amikor egy rosszul időzített támadás miatt összeomlik a front, nem a textúrákat nézed.

Játékmenet – taktika mindenek felett

A Company of Heroes lényege mindig is a döntéshozatal volt. Nem csak az számít, mit gyártasz le, hanem hol és hogyan mozogsz a pályán. Egy rosszul elhelyezett egység, egy túl korai támadás, és máris temetheted a szakaszt.

A tutorial korrekt alapot ad, de nem rág mindent a szádba. Kísérletezni kell, tanulni a hibákból. Amikor először sikerül egy tökéletes harapófogó-manővert végrehajtani, és kiszedni egy makacs bunkert minimális veszteséggel, az még most is libabőrös élmény.

Irányítás – kompromisszum, de élhető

A PC → Switch átirat meglepően jól sikerült, de nem hibátlan. Analóg karral sosem lesz olyan precíz az egységkijelölés, mint egérrel, és a ZR/ZL-kombinációkra épülő menürendszer eleinte kifejezetten fejfájást okoz.

Kb. 8–10 óra után áll össze igazán. Addig viszont a tanulási görbe meredek, és ez egy RTS-ben konkrétan vereségekhez vezethet. Amikor viszont átbillen, és ösztönből csoportosítod az egységeket, akkor újra megjelenik az a régi, sötét elégedettség: igen, most hadvezér vagyok.

Kampányok és tartalom – mennyiség van

A csomag tartalmazza az alap Company of Heroes kampányát, valamint az Opposing Fronts és a Tales of Valor kiegészítőket. Ez nagyjából 30 óra kampányt jelent, és mindegyik elég változatos ahhoz, hogy ne fulladjon ismétlésbe.

Külön kiemelném a pályadizájnt: egyik küldetésben bázist védesz légitámadások ellen, a másikban egy tankot vezetsz végig rombolható városrészeken. A mesterséges intelligencia meglepően ravasz, gyakran pont akkor kontráz, amikor azt hinnéd, már nyert ügyed van.

A nagy hiány – multiplayer nélkül félkarú óriás

És akkor jön a feketeleves. A Company of Heroes igazi lelke mindig is a multiplayer skirmish volt. LAN-partik, online meccsek, órákig tartó idegőrlő csaták. Ezek nincsenek a Switch-verzióban induláskor.

A fejlesztő szerint érkezik majd egy későbbi frissítésben, de jelen állapotában ez komoly érvágás. Skirmish módban játszhatsz AI ellen – 52 pályával, különböző felállásokkal –, de bármennyire is kompetens az MI, nem adja vissza azt az élményt, amit egy emberi ellenfél.

Veteránként ezt nehéz nem hiányként megélni.

Zárás

A Company of Heroes Collection élő bizonyíték arra, hogy a jó játékmenet túléli az időt. A háború ábrázolása ma is hatásos, a taktikai mélység ma is példaértékű. A kontrolleres irányítás kompromisszumos, de működik, és a kampánytartalom bőséges.

A multiplayer hiánya viszont fájó. Nagyon. Ha az ígért frissítés valóban megérkezik, ez könnyen az egyik legjobb RTS lehet Switch-en. Addig viszont egy kicsit csonka élmény marad – még ha így is erősen ajánlható a műfaj rajongóinak.