Gordian Quest

Ironikus módon a címadó gordiuszi csomó nem a játékmenet mélysége, hanem az, hogy hogyan jutsz el odáig, hogy egyáltalán játszani tudj.

Harc – itt minden a helyére kerül

Amikor végre túl vagy a menükön, a Gordian Quest nagyon jól működik. A rácsos harcrendszer feszes, átlátható, és a paklik közötti szinergiák meglepően kielégítőek. Van benne az a jóleső metajáték, amikor már nem csak egy körre, hanem hárommal előre gondolkodsz: melyik kártyát égeted el, melyik kombót építed, és mikor húzod meg a ravaszt.

A karakterek paklijai eltérőek, de nem átláthatatlanul. Nem az a „harminc óra után értem meg” típus, hanem inkább az, amit pár óra alatt kézre lehet állítani. Ebben a műfajban ez hatalmas erény.

A roguelite mód külön dicséretet érdemel. Nem annyira erős, mint a kampány, de kiváló tanulópálya: itt lehet igazán ráérezni a Gordian Quest harci ritmusára anélkül, hogy rögtön nyakig elmerülnél a narratívában.

Asztali RPG-hangulat – kocka, kockázat, karakter

A játék egyik legjobb ötlete a D&D-szerű próbák beemelése. Csapdák, zsákmány, döntési helyzetek, ahol kockadobás dönt – és a csavar az, hogy ideiglenesen feláldozhatsz egy kártyát, hogy javítsd az esélyeidet. Ez zseniális kis kockázat–jutalom mechanika: rövid távon nyersz, hosszú távon viszont gyengíted a paklidat.

Ezek a jelenetek nemcsak játékmenetileg, hanem vizuálisan is jól működnek. A karakterrajzok és az illusztrációk kifejezetten hangulatosak, és segítenek eladni ezt az asztali RPG-érzést.

És akkor… a menük

Itt törik el az élmény.

A Gordian Quest menürendszere Switchen egyszerűen botrányos. Nem túlzás, nem hiszti: tényleg vannak pillanatok, amikor egy fegyver felszerelése konkrétan logikai feladvány. Nem azért, mert bonyolult a rendszer, hanem mert a kezelőfelület nem úgy reagál, ahogy egy konzolos játékos ösztönösen várná.

Elméletben: kiválasztod a karaktert, rálépsz a fegyverhelyre, kiválasztod a fegyvert, kész.
Gyakorlatban: kiválasztod, megnyomod az `A` gombot, nem történik semmi, majd hirtelen egy másik almenübe ragadsz, ahonnan sem `L`, sem `R` nem visz ki, mert a játék épp úgy dönt, hogy ez most analógkar-mozgásnak számít.

A megoldás? A `-` gomb. Persze. Ki más gondolta volna.

A legszebb az egészben, hogy leszerelni egy tárgyat gyerekjáték: `X`, és kész. Felszerelni viszont… nos, imádkozz. Ráadásul ezek a hibák nem mindig jönnek elő, ami csak tovább növeli a káoszt.

Szöveg és olvashatóság – fájó kompromisszum

TV-n játszva a szöveg kegyetlenül apró. Nem „kicsit hunyorogni kell”, hanem ténylegesen fárasztó. Kézben jobb a helyzet, de még ott is épp annyira kicsi, hogy hosszabb session után érezzem a szemem.

Ez különösen fáj egy ennyire szövegcentrikus játéknál, ahol döntések, leírások, események sora építi a hangulatot. Itt nem opcionális a szöveg – ez maga a játék.

Technikai bakik – aprók, de sokan vannak

A menüproblémák mellett rengeteg apró idegesítő hiba bukkan fel. Az overworld térképen például előfordul, hogy egy korábbi harc értesítése ott ragad, és nem enged tovább, amíg nem püfölöd a pause gombot. Ezek nem rombolják le teljesen az élményt, de folyamatosan kizökkentenek.

És igen, ezek nagy része javítható lenne patchekkel. Csak hát jelen állapotában a játék olyan, mintha PC-ről lett volna átdobva Switchre, valódi konzolos UX-tervezés nélkül.

Zárás – jó játék, rossz helyen

A Gordian Quest alatt egy kifejezetten szerethető, jól összerakott deckbuilder lapul. A harc élvezetes, a fejlődés jutalmazó, a karakterek és a paklik variálása hosszú távon is leköt. De a Switch-verzió mindent megtesz azért, hogy ne legyen kedvem játszani vele.

Ez az a játék, amit ajánlanék… csak nem ezen a platformon. És ez mindig fáj, mert Switchen pont lenne helye egy ilyen, lassabb tempójú, taktikus élménynek.