Call Of Juarez: Gunslinger

A 19. század végén a tízcentes ponyvaregények ugyanazt csinálták, amit ma a kattintásvadász címek: felnagyítottak, kiszíneztek, hőst csináltak az emberből. Buffalo Bill, Jesse James vagy Billy the Kid neve így lett nagyobb, mint maga az élet. A Call of Juarez: Gunslinger pedig pontosan ebből a felismerésből épít játékot – és nem csak sztoriban, hanem játékmenetben is.

Egy kocsma, egy öreg, meg egy csomó kérdőjel

Én úgy ültem le a Gunslinger elé, mint egy rég nem látott westernhez: „oké, tudom mire számítsak”. Aztán már az első percekben kiderült, hogy itt nem sima pisztolyropogtatásról van szó. Silas Greaves, az öreg fejvadász egy kansasi kocsmában meséli az életét három hallgatónak, 1910-ben. Már eleve gyanús, hogy túl jól hangzik minden, de amikor a vendégek elkezdik megkérdőjelezni a történetet, a játék egyszerűen… visszatekeri magát.

Ez az a pont, ahol először vigyorodtam el. Nem átvezetőkben, nem menüben, hanem játék közben írja újra magát a sztori. Ha Silas túl nagyot mond, a világ átalakul. Apachek helyett banditák jönnek, fedezékek kerülnek ide-oda, az egész harctér megváltozik. Ritka az ilyen: narratív trükk, ami tényleg játszható formát kap.

Lövöldözés, ami nem akar realista lenni

A Gunslinger nem akar szimulátor lenni, és ezt nagyon hamar világossá teszi. A tempó gyors, a mozgás folyamatos, a gyógyulás szinte azonnali. Itt nem az a kérdés, honnan támad az ellenfél, hanem hogy mennyire stílusosan intézed el.

És igen, a játék konkrétan jutalmazza a vagányságot:

• fejlövés,
• menekülő ellenfél lelövése,
• levegőben elkapott bandita,
• utolsó leheletnél kiosztott gyilok.

A három fejlődési ág – közelharc, középtáv, mesterlövész – nem forgatja fel a műfajt, de pont elég ahhoz, hogy mindenki megtalálja a saját ritmusát. Én pisztollyal szerettem igazán, két cső, gyors reflexek, folyamatos flow. Olyan érzés, mintha egy régi arcade lövölde modern FPS-testbe költözött volna.

A párbajok: jó ötlet, döcögős megvalósítás

A történelmi figurákkal vívott párbajok papíron zseniálisak. Két analógkar, koncentráció, kéz a pisztolyon, feszültség. A gyakorlatban viszont… hát, kicsit esetlen. Nem borzalmas, de sosem éreztem azt az ikonikus „most dől el minden” pillanatot, amit egy western párbajnak tudnia kellene. Ezek inkább megtörik a lendületet, mint fokozzák.

Arcade mód: ahol a játék igazán elszabadul

A sztori után nyílik meg az Arcade mód, és itt derült ki számomra, mennyire jól áll a Gunslingernek a pontvadászat. Tíz pálya, rengeteg ellenfél, és három dologra kell figyelni egyszerre:

• életben maradni,
• időre teljesíteni,
• megszakítás nélkül ölni.

Ismerős? Igen, kicsit Resident Evil Mercenaries-érzés, csak kevesebb taktikával és több lendülettel. Ez az a mód, ami miatt simán visszatértem még „csak egy körre”.

Technika és port-minőség

Switch-en futtattam végig, és meglepően stabil élmény volt. A fél-cel-shaded látvány jól öregedett, a 30 fps tartja magát, kézben és dokkolva is. Nem ez a konzol legerősebb FPS-e, de az egyik legmegbízhatóbb.

A Joy-Con analógok továbbra sem ideálisak lövöldéhez, de a beállításokkal élhetővé tehető a dolog. Van auto-aim, van érzékenység, aki akar, boldog lesz. A mozgásos célzás… nos, létezik, de nem hiányzott. A HD rumble pedig inkább csak „van”, mint „érzed”.

Zárás

A Call of Juarez: Gunslinger nem újra akarja feltalálni a westernt, csak elmeséli, hogyan születnek a legendák – és közben végig játszatja veled azokat. Nem hibátlan, nem friss, nem különösebben modern, de van benne egy olyan lendület és önirónia, amit ritkán látni FPS-ben.

Ez egy játék, ami tudja, hogy történetet mesél, és közben nem felejti el, hogy jó játszani.