City Of Brass

Mindig ott motoszkál a fejemben a kérdés: még egy szobát bevállalok? Még egy lámpát feltörök? Még egy aranykupac belefér, mielőtt elvisz a végzet? A City of Brass pontosan erre az ösztönre épít. Nem is próbálja titkolni: ez egy roguelike a mohóságról. Arról, hogy mennyire vagyok hajlandó kockáztatni a biztos túlélést egy marék csillogó érméért.

Mindezt egy arab mitológiából táplálkozó, rémálomszerű városba csomagolva kapom meg Switch-en – és meglepően jól áll neki ez a hordozható forma.

Nem mese Ezeregyéjszakából

A City of Brass városa első pillantásra csábító: tornyok, kupolák, homokfútta utcák. Aztán pár perc alatt világos lesz, hogy itt nincs repülő szőnyeges dalolás. Ez egy elátkozott metropolisz, tele csapdákkal, szörnyekkel és kísértéssel. Egy ostor és egy pengés fegyver van nálam, meg egy egészségtelen vonzalom mindenhez, ami csillog.

A cél pofonegyszerű: eljutni a város közepéig. Ami közben rám ragad, az az enyém – feltéve, hogy életben maradok. Ha meghalok (és meg fogok), az XP megmarad, az arany viszont megy a levesbe. Ez a klasszikus „még egy próbát” körforgás azonnal működésbe lép.

Dzsinn-ek, átkok és rossz döntések

A városban szétszórva dzsinn-lámpákba botlom, bennük különféle entitásokkal, akik fejlesztéseket árulnak. Ezek a BioShock automatáira emlékeztetnek: extra élet, gyorsabb mozgás, durvább fegyverek. A lényeg az időzítés. Most költsek, vagy kockáztassak még egy területet több zsákmány reményében?

A random buffok és palackok adják a játék igazi sava-borsát. Egyik körben lefagyasztok minden ellenfelet magam körül, és elegánsan átsétálok a pályán. A másikban… csirkévé változom. Védtelenül. Igen, ez tényleg megtörténik. És igen, pontosan ilyen abszurd és vicces.

A Burdens és Blessings rendszere pedig lehetővé teszi, hogy belenyúljak a nehézségbe. Könnyíthetem a dolgokat, vagy direkt megszívathatom magam: rövidebb időlimit, agresszívebb ellenfelek, örök éjszaka. Ez ugyan kizár a ranglistáról, de cserébe elképesztően jól skálázhatóvá teszi az élményt.

Ostorral minden jobb

A City of Brass igazi varázsa a harcrendszerben van. Az ostor nem csak dísz: csapdákat aktiválok vele távolról, tárgyakat rántok magamhoz, ellenfelek lábát söpröm ki, fegyvert csapok ki a kezükből. Belehúzom őket a tüskékbe, felrobbantom a lámpákat, és ha úgy tartja kedvem, robbanó vázát hajítok közéjük.

Ez az egész elképesztően kreatív, és folyamatosan arra ösztönöz, hogy improvizáljak. Van benne valami Bulletstorm-féle push-pull dinamika, ami miatt a harc nem csak túlélés, hanem játékos örömforrás. Itt érzem igazán, hogy a fejlesztők nem véletlenül jöttek a BioShock iskolájából.

A véletlen ára

A procedurális pályák néha kegyesek, néha kegyetlenek. Van, amikor tele vannak titkos szobákkal és fedezékkel, máskor pedig olyan elrendezést dob a játék, ami konkrétan rám szakad. Ez a műfaj velejárója, és bár időnként igazságtalannak érződik, összességében belefér.

A lopakodás lehetne hangsúlyosabb – a Thief hangulata ott bujkál a háttérben –, de amit a játék ad, az így is bőven elég ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek.

Zárás

A City of Brass nem tökéletes, de elképesztően szórakoztató. A kreatív harc, a kísérletezés szabadsága és a folyamatos „csak még egy kör” érzés együtt az egyik legjobb roguelike élménnyé teszi Switch-en. Nem mindig fair, nem mindig kegyes, de mindig izgalmas.

És őszintén: hány játék mondhatja el magáról, hogy szellemként visszatérő csirkéket dobálhatok az ellenségeimre?