Blaster Master Zero

Egyrészt ott volt a Breath of the Wild, ami mindent maga alá temetett, másrészt meg jöttek sorban az eShop-címek, amiknek az volt a dolguk, hogy kitöltsék az űrt. A Blaster Master Zero papíron pont ilyennek tűnt: kisebb, retrós, nem túl hangos megjelenés. Aztán pár óra után rájöttem, hogy ez nem csak egy „addig jó lesz” játék, hanem egy meglepően magabiztos visszatérés.

Nem folytatás, nem előzmény – újrahangolás

A cím nem hazudik: a Blaster Master Zero inkább reboot, mint klasszikus sequel. Jason újra a békát keresi, de Fred ezúttal nem egy radioaktív baleset mellékterméke, hanem egy dimenziók között ugráló, furán misztikus lény. Ez az apró csavar már az elején jelzi, hogy a játék nem akar egy az egyben az NES-es múltban ragadni.

Amikor Jason követi Fredet a féreglyukon át, és rábukkan a Sophia III-ra, minden a helyére kerül. Ez az a pont, ahol a játék megmutatja, hogy pontosan tudja, miből építkezik – és azt is, hogyan kell azt ma működőképessé tenni.

Két nézőpont, egy ritmus

A Blaster Master Zero lelke a kétféle játékmenet közötti váltás. A felszínen a Sophia III-mal haladok oldalnézetben, klasszikus metroidvaniás felfedezéssel. Aztán jönnek a barlangok, ahol Jason kiszáll, és a kamera átvált felülnézetes módba. Itt az egész sokkal szűkebb, feszesebb, kicsit SNES-es hangulatú, de még mindig vállaltan retró.

A váltás meglepően természetes. Nem törik meg a flow, inkább más tempóra kapcsol. A Sophia III nehézkesebb, erősebb, Jason gyorsabb, törékenyebb – a kettő jól kiegészíti egymást.

Irányítás és fegyverek – egyszerű, de okos

Az irányítás letisztult, sallangmentes. A Sophia ágyúját minden irányba dönthetem, kivéve lefelé, ami elsőre furcsa, de hamar logikussá válik. A fegyverváltás Mega Man-szerűen működik, gyors és kézre áll.

Az egyik legjobb ötlet viszont a fegyverszint-rendszer. Minél több sebzést kapok, annál gyengébb lesz a fegyverem, és elveszítem a komolyabb képességeket, például a lángszórót. Ez nem büntető jellegű, inkább finoman arra ösztönöz, hogy okosan játsszak, ne csak arcra előre menjek.

Technikai furcsaságok, de nem vészesek

Megjelenéskor a Pro Controller támogatás hiánya furcsa döntés volt, de Joy-Conokkal is teljesen jól játszható a játék. Hordozható módban különösen kényelmes, és a visszafogott látvány miatt az akkumulátort sem zabálja úgy, mint a nagyobb címek.

A radaros keresgélés – Fred jelének hajszolása – néha szándékosan félrevezet, de ez nem frusztráló, inkább jutalmazó: gyakran upgrade-ekbe botlom bele, és ez szépen adagolja a fejlődést a négy nagy területen át.

Kooperatív mód – van, de minek?

Van helyi co-op, de őszintén: ritkán éreztem szükségét. A második játékos egy célkeresztet irányít, ami bár segít, sosem válik igazán fontossá. A játék nem nehéz, és alapvetően egy magányos felfedezésre van hangolva.

Zárás

A Blaster Master Zero pontosan tudja, mi akar lenni. Nem próbál nagyobbnak látszani, nem akarja letaszítani a trónról a Switch nagyágyúit. Ehelyett egy feszes, szerethető, okosan újragondolt retró kaland, ami tökéletesen illeszkedik a konzol hordozható természetéhez.

Ez az a játék, amit akkor indítok el, amikor nincs kedvem világokat megmenteni, csak játszani. És ez néha a legnagyobb dicséret.