BurgerTime Party!

Ugyanaz az őrület, mint régen – és ez még mindig működik

A játék lelke persze változatlan. Többszintes konyhákon rohangálok, alapanyagokon taposva küldöm őket egyre lejjebb a tányér felé, miközben gonosz ételféleségek – kolbászok, tojások, savanyú uborkák – üldöznek megállás nélkül. Rájuk ejthetem a hozzávalókat, vagy együtt zuhanhatok velük, hogy még tovább essen a hús. Az igazi pontorgia akkor jön, amikor egyszerre több ellenfél kapja meg ugyanazt a lezuhanó bucifesztivált.

Leírva teljesen abszurd. Ki engedne egy szakácsot húsokon taposni? Mi különbözteti meg a gonosz kolbászt attól a frankfurtertől, amiből hot dog készül? Ki dönti el, melyik ételnek van lelke? (A kaporral készült savanyú uborka viszont tényleg maga az ördög.) De pont ez a játék varázsa: az a régi, nyolcvanas évekbeli „bármi megtörténhet” logika, ami akkoriban az arcade-ek sajátja volt. És ez a báj ma is működik.

Rizikó, jutalom, és a tökéletes zuhanás

A BurgerTime igazi sava-borsa mindig is a kockázatkezelés volt. Nem elég végigszaladni a platformokon: az ellenfeleket terelni kell. Egy bucira összeterelni őket, majd elindítani az egész lavinát lefelé. A butább kolbászok könnyen manipulálhatók, de a tojások, fánkok és uborkák saját mozgásmintákkal dolgoznak. A borsszóróval elkábíthatom őket – megállítom, csoportosítom, majd jöhet a gyönyörű kivégzés. Ezek a pillanatok ma is aranyat érnek.

Mi az újdonság? Főleg a méret

A Party legnagyobb újítása a skála. A konyhák brutálisan magasak, néha már handheld módban nehéz is átlátni őket. Cserébe viszont elképesztő kombók születhetnek: egész húspiramisok omlanak le, a képernyő telepontozódik számokkal, vagy egyetlen darab saláta kiirt egy komplett uborkahadsereget a létra mögöttem. A nagyobb burger itt tényleg több mókát jelent.

Felesleges extrák a tányéron

A gond ott kezdődik, amikor a játék elkezd „modernkedni”. Jég gyorsít, olaj lassít, kapcsolók mozgatják a platformokat, légcsatornák sodornak ide-oda. Ezek papíron izgalmasak, gyakorlatban inkább zavaróak. A szellőzők feldarabolják a nagy pályákat kisebb játszóterekre, a kapcsolók vizuálisan nehezen olvashatók, és az egész olyan, mint amikor egy gourmet burgerbe minden létező extrát belegyömöszölnek. Lehet, hogy drága volt, de nem lett jobb.

Solo módban van értelme

A Solo Burger mód már jobban használja ezeket az ötleteket. Itt nem a továbbjutás a cél, hanem az, hogy adott alapanyagkészletből a lehető legtöbb pontot facsarjam ki. Ilyenkor a furcsa pályaelemek valóban puzzle-elemmé válnak: egy jól időzített futószalag, egy jeges létra, és máris egyszerre zuhan öt buci. Pár órára ez kifejezetten szórakoztató.

A kooperáció szétesik

A ko-op viszont… hát, nem az igazi. Négy szakács egyszerre túl sok. Az ellenfelek összevissza váltogatják a célpontot, a stratégiák szétesnek, a gondosan előkészített kombókat valaki mindig széttrappolja. Az egész olyan lesz, mint egy Kitchen Nightmares epizód Gordon Ramsay nélkül. Nincs kiabálás, nincs mém – csak csalódott barátok.

A battle mód, ahol egymást üldözzük gonosz ételként, már tényleg az utolsó csepp ketchup kipréselése. Tisztelem az igyekezetet, de közben kínosan érzem magam.

Zárás

Amikor a BurgerTime Party! hagyja, hogy egyszerűen csak BurgerTime legyen, akkor remek emlékeztető arra, miért volt ez klasszikus. De a túl sok szakács és a túlzsúfolt recept elvesz az ízből. Még így is van benne élvezet – elvégre nem minden nap hagyhatok magam mögött egy ösvényt lemészárolt savanyú uborkákból az online ranglisták felé vezető úton. Csak egy kicsit túlsütött lett.