A Memoir Blue

Az Annapurna Interactive név nálam még mindig reflexből bizalmat kelt: What Remains of Edith Finch, Outer Wilds, Sayonara Wild Hearts – ez egy olyan kiadói portfólió, amire nehéz nem odafigyelni. Csakhogy az utóbbi időben mintha kicsit megbotlottak volna. A Twelve Minutes fájdalmas csalódás volt, The Artful Escape erősen ízlés kérdése, és most itt van ez az „interaktív költemény” egy versenyúszó és az anyja kapcsolatáról.

Igen, már én is érzem: az interaktív vers kifejezés önmagában egy apró vörös zászló. Nem azért, mert az introspektív, művészi játékoknak ne lenne helyük – hanem mert itt megint azt érzem, hogy kevés az, amit kapok, miközben sokat várnak el tőlem befogadásban.

Játékmenet, idézőjelben

Az A Memoir Blue legnagyobb problémája az, hogy ha film lenne, akkor is unalmas lenne. Így viszont játék, amiben a „játékmenet” nagyjából annyiból áll, hogy piszmogsz.

Az első jelenetben Miriam, a főhős, érmet kap egy úszóversenyen. Te mikrofonokat tologatsz, fotókat készítesz, a vaku villan, Miriam összerezzen. Érted, ugye? A siker nyomasztó. Finom, mint egy kalapács.

Ezután turkálsz a táskájában, furcsa, Wingdings-szerű nyelven érkező üzenetekkel. Kommunikációs problémák? Ugyan már. Majd rádiót hangolsz, absztrakt képek jönnek-mennek, mintha egy elsőéves művészeti hallgató vizsgamunkáját lapoznád. És mire észbe kapsz, már a játék közel tíz százalékán túl vagy.

Ez nem rejtvény, nem interakció, nem felfedezés. Ez illusztrált metafora, amit nem neked kell megfejtened – hanem eléd tolnak, majd jelentőségteljesen rád néznek.

Rövid, de nem velős

Az egész élmény kevesebb mint egy óra. Ez önmagában nem bűn – sőt, néha kifejezetten erény. De ha ennyi idő alatt sem tud megfogni, akkor nincs második esélye. Itt pedig nem volt.

Vannak érdekes vizuális megoldások, ezt nem vitatom. A 2D-s animált emlékek és a 3D-s Miriam keverése technikailag ügyes, néha kifejezetten szép. De az egésznek van egy olyan érzése, mintha a játék egy ponton feladná a sejtetést, és egyszerűen megmutatná, mi történt. Nincs réteg, nincs értelmezési tér, nincs olyan pillanat, ahol azt érezném: „aha, most nekem kellett hozzátennem valamit”.

Meditatív. Túlságosan is.

Biztos lesznek, akik szerint ez a kritika anti-intellektuális, vagy hogy „megint valaki utálja a walking simulátorokat” – ami egyébként egy rettenetesen lusta címke. A gond nem az, hogy ez lassú vagy csendes. A gond az, hogy nincs benne sem játék, sem igazán emlékezetes történet.

Ez a fajta élmény akkor működik, ha legalább az egyik erős. Itt egyik sem az. Az egész úgy csordogál, majd egyszer csak… vége. Nincs nagy felismerés, nincs érzelmi csúcspont, nincs olyan gondolat, ami velem maradna. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, mondhatom, hogy meditatív.

De őszintén? Inkább olyan, mint elszundítani egy vasárnap délutáni dokumentumfilmen.

Zárás

Az A Memoir Blue olcsó, rövid és kétségtelenül szép helyenként. De mindez egy olyan koncepció szolgálatában áll, ami nem elég érdekes ahhoz, hogy valóban megszólítson. Nem provokál, nem mesél igazán, és játszani sem hagy.

Lehet, hogy valakit mélyen megérint majd – az ilyen élmények mindig szubjektívek. Engem viszont nem vitt magával. És egy ilyen típusú játéknál ez végzetes hiba.