Astrologaster

Ritkán érzem azt egy játéknál, hogy ha a nagymamám ránézne, azt mondaná: „na, ez biztos valami könyv” – aztán tíz perc múlva már a hónalji kelésekről énekelne.

Pop-up könyv Londonból, pestisszagú kísérettel

Kézbe vettem Switch-en, és az első benyomásom az volt, hogy ez konkrétan egy kihajtható mesekönyv. Szép, papírszínház-szerű, mintha egy múzeumi ajándékboltban találták volna ki, csak aztán az első pár mondatnál kiderül: itt nem a csipketerítős Anglia jön, hanem az a fajta, ahol a pestis a szobatárs, az orvoslás meg nagyjából annyit tud, mint egy rossz horoszkópos újságoldal – csak több vérrel és kevesebb szégyenérzettel.

És akkor jön a csavar: pont ez a lényeg. Az Astrologaster nem úgy tesz, mintha komoly lenne. Inkább úgy működik, mint egy kocsmai sztori, amit valaki túl jól megírt, túl jól időzített poénokkal, és még dalra is fakad közben.

Simon Forman, a „majdnem-orvos”, aki a csillagokhoz beszél

A főszereplőnk Simon Forman – létezett, valódi történelmi figura, és a játék ezt a tényt úgy használja, mint egy jól irányzott kacsintást. Forman nem rendelkezik hivatalos engedéllyel, de páciensei így is dőlnek hozzá, mert hát… Londonban járunk, a 16–17. század fordulóján, és valamit muszáj hinni, különben megőrül az ember.

A játék elején még ott a nagy cél: „komolyan venni végre”, megszerezni a licencet, feljebb kapaszkodni a szakmai ranglétrán. Aztán hamar átfordul az egész egy epizodikus rendelődrámába, ahol mindenki hoz magával valami nyavalyát, mellé pedig egy kis titkot, hazugságot, hátsó szándékot. És te ott ülsz, mint a legfurcsább Sherlock Holmes-paródia, csak nagyító helyett csillagtérképpel.

Játékmenet: olvasol, figyelsz, és a csillagokra fogod, hogy okos vagy

Ne legyen félreértés: ez alapvetően szöveg és döntések játéka. Vizual novel hangulat, rengeteg párbeszéd, és egy központi mechanika, ami a „csillagolvasás” – gyakorlatban pedig egy kicsit kusza, elsőre nem túl barátságos rendszer, ahol össze kell raknod, mit mond a páciens, mit nem mond, és mit jelent az egész „valójában”.

A legjobb húzása, hogy a modern tudásodat beépíti a szerepjátékba. A 1600-as években Forman nyilván nem feltétlen tudná, mitől van valaki rosszul, vagy hogy bizonyos dolgokat nem úgy kéne csinálni, ahogy csinálja – de te, a játékos, igen. És ezt a játék úgy fordítja le, hogy „a csillagok megsúgták”. Nevetséges? Az. És közben zseniális. Egy elegáns kifogás arra, hogy te lehess az okosabb, miközben a karaktered maradhat az a kissé nyomorult, önérzetes, bizonytalan alak, akinek lennie kell.

A páciensek a valódi főszereplők

A rendelőbe betérők nem statiszták. Itt ritkán jön valaki azzal, hogy „fáj a torkom, csókolom”. Inkább olyanok, mint egy brit történelmi szitkom szereplői, akiknek minden mondata mögött ott egy másik mondat is. Van, aki direkt félre akar vezetni, csak hogy elcsússz. Van, aki a saját piszkos ügyeihez kér „szakvéleményt”. Van hipohonder, aki kifejezetten élvezi, ha halálos betegséget jósolsz neki, mert attól érzi magát fontosnak.

És mindezt a játék kíméletlenül kifigurázza. Nincs szent tehén: nemcsak a páciensek kapják az ívet, hanem maga Forman is. A narráció csöpög a szarkazmustól, de nem rosszindulatúan – inkább olyan, mint amikor egy jó tollú újságíró túl jól látja az emberi gyarlóságot, és nem bírja ki, hogy ne mutassa meg.

A kórus: Tudor-kori kommentmező, dalban elmondva

Az Astrologaster legnagyobb aduásza nálam a kórus. Minden páciens előtt jön egy rövid, Tudor-stílusú ének, ami felvezeti, ki ez, mit akar, és nagyjából milyen emberi hibát hozott ma a rendelőbe. Ez egyszerre hangulatteremtés és játékmechanikai segítség, és közben olyan pimaszul vicces, hogy néha azon kaptam magam: nem is sietek tovább, inkább visszagörgetnék, hogy még egyszer elolvassam/átéljem.

A dalok ritkán hosszúak, pont annyit időznek, amennyit kell, aztán visszadobnak a rendelőbe. És ettől lesz jó a ritmusa: konzultáció, csillagok, döntés, következmény, kórus, következő epizód. Kicsit olyan, mint egy jól vágott tévésorozat, csak itt te vagy az, aki néha elrontja a diagnózist, mert nem figyelt a félmondatokra.

Amikor a játék megakaszt – és amikor megint elkap

Van egy gond: a csillagolvasós részek néha túl homályosak. Nem a „gondolkodj” típusú kihívás, hanem az a „most akkor mit is akar tőlem a rendszer” fajta. Ilyenkor kicsit megáll a lendület, és egy visual novel-szerű játéknál ez veszélyes, mert ha a flow megszakad, az ember könnyen kiszáll fejben.

A másik, hogy hiába döntögetsz, nem minden választásodnak van igazi súlya. A sztori néha sínre van téve, és a játék nem mindig engedi, hogy igazán nagyot fordíts rajta. Ez nem tragédia, mert az élmény fő motorja itt a szöveg és a karakterek, csak érdemes úgy hozzáállni, hogy ez inkább egy interaktív darab, nem egy mindent szétágaztató döntésszimulátor.

Zárás

Az Astrologaster egy rendkívül specifikus ízlésre hangolt játék: történelmi, pikáns, színházias, és olyan brit módon szemtelen, amitől néha tényleg az jutott eszembe, mintha a Fekete Viperát bedobták volna egy kihajtható mesekönyvbe, és rászóltak volna, hogy mostantól musical is lesz. Nem mindenki fog ráharapni, és ez rendben van. De ha vevő vagy a jó szövegre, a finom (és kevésbé finom) célzásokra, meg arra, hogy a játék tisztességgel végigviszi a saját hülye ötletét, akkor ez az a pár estén át tartó, különleges kitérő, amit jó érzés volt végigcsinálni.