Óriásszörnyek, tokusatsu-hangulatú mecha, oldalnézetes bunyó – ez papíron nem új ötlet. A *King of the Monsters* már évtizedekkel ezelőtt eljátszotta ezt a lapot, csak épp nem túl emlékezetesen. A *Dawn of the Monsters* viszont bebizonyítja, hogy **nem az alapötlet volt rossz, hanem a kivitelezés**. Itt végre tényleg elhiszem, hogy ötszáz láb magas vagyok, pikkelyes, és teljesen rendben van, ha egy irodaházat tépek ki a földből, mert útban van.
Ha egy kicsit nosztalgikus hangulatot keresel, és szívesen nyomkodnád a gombokat egy jó öreg bunyós játékban, akkor a *King Of The Monsters* biztosan megadja neked azt a pár órás szórakozást, amit egy régi arcade játék nyújthat. A koncepció pofonegyszerű: válassz egy hatalmas szörnyet, vágj neki a városnak, és üssd agyon az ellenfeleket, miközben a világ körülötted teljesen tönkremegy. De mi van akkor, ha a szórakozás könnyen repetitívvé válik, és a mélyebb stratégia helyett csak az ütés-gyúrás marad?
Ha valaki azt mondja, hogy az MMO-k világa nyújtott valaha valódi élményt egy játékban, akkor a *.hack* sorozat egy igazi klasszikusnak számít, ami megalapozta a műfajt. A *.hack//G.U. Last Recode* azonban még a 2017-es felújítás után is inkább olyan, mint egy film, amiről már évek óta tudjuk, hogy nem fog megújulni. Az emlékek és a nosztalgia hajtják a játékot, de amit elvárnánk tőle, az már nem igazán állja meg a helyét a modern RPG-k között.
Van valami különösen nyomasztó abban, amikor egy totális megfigyelőállamról szóló játék pont akkor vesz el tőlem kontrollt, amikor a leginkább szükségem lenne rá.
Azt mondják, az emberiség mindig is vonzódott az ősi kultúrákhoz, de az igazság az, hogy a videojátékok ritkán merítenek a mesoamerikai civilizációkból.