République: Anniversary Edition

Képernyők mögül, nem a bőrödben

A République számomra mindig is egy furcsa, de izgalmas kísérlet volt. Emlékszem, amikor először hallottam róla még mobilos címként: nem én szököm, hanem segítek szökni. Kamerákon, terminálokon, biztonsági rendszereken keresztül, egy láthatatlan entitásként, aki csak közvetít Hope és a világ között. Ez az elidegenítés volt a játék sava-borsa. Nem én voltam a hős, hanem egy háttérben maradó, kissé tehetetlen szövetséges. És működött.

Ezért is volt furcsa élmény most, konzolon, amikor a játék egy jubileumi kiadásban direkt irányítást ad a lány felett. Papíron logikus: kontroller a kézben, karakter a képernyőn, kész. A gyakorlatban viszont pont az veszik el, ami miatt a République különleges volt.

Amikor a kamera az ellenséged

A rendszer alapja továbbra is az, hogy kamerák között váltogatok, figyelem a járőröző őröket, hackelek ajtókat, segítek eligazodni. Csakhogy most mindez össze van kötve egy furán bizonytalan kamerakezeléssel. Néha vált a nézet automatikusan, mint egy régi Resident Evilben, néha meg nem. És ilyenkor csak bolyongok a képernyő szélén kívül, vakon, mint egy rossz álomban.

Nem egyszer futottam bele abba, hogy nem azért kaptak el az őrök, mert rossz döntést hoztam, hanem mert nem láttam, hol vagyok. Ez pedig gyorsan kiöli a feszültséget. Pláne úgy, hogy az elkapásnak alig van tétje: irány a cella, ami gyakorlatilag checkpointként működik. Nincs igazi büntetés, nincs valódi veszélyérzet, csak újrapróbálkozás.

Lopakodás, ami mégis beszippant

Mindezek ellenére nehéz lenne azt mondani, hogy nem élveztem. A hangulat erős, a helyszínek hidegek és nyomasztóak, a történet lassan, de következetesen bontakozik ki. A lopakodás alapvetően működik, és amikor minden klappol – kamera, útvonal, időzítés –, akkor kifejezetten jó érzés átcsúszni egy-egy szekción.

Van benne valami régimódi, kicsit esetlen báj, mint amikor egy PS3-as korszakbeli kísérleti címhez nyúlok vissza. Nem polírozott, nem mindig következetes, de van identitása. Az a fajta játék, ami nem simul bele könnyen semmilyen skatulyába.

Zárás

A République számomra egy érdekes, de megtört élmény. Egy játék, ami eredetileg pont attól volt erős, hogy nem engedett közel, most pedig túl közel enged – és közben elveszíti a fókuszt. Még így is van benne tíz-tizenöt óra izgalmas lopakodás, erős atmoszféra és egy emlékezetes alapötlet, de nehéz nem azon gondolkodni, mennyivel feszesebb lenne, ha megmaradt volna a régi, megfigyelő szerepnél.

Nem mindenkinek való, de aki szereti az egyedi hangulatú, kissé kényelmetlen játékokat, annak érdemes ránézni. Legfeljebb kiderül, hogy nem az ő világa.