Dawn Of The Monsters

Kaijuk, mecha és egy kis Pacific Rim-érzés

A játékot a 13AM Games fejlesztette (Runbow), a kiadásért pedig a WayForward felel – igen, a Shantae-csapat. És ez érződik is. Van itt egyfajta kellemesen régi vágású, mégis modern energia, ami eszembe juttatta a Godzilla Domination-t GBA-ról. Mintha annak a szellemi folytatása lenne, csak nagyobban, hangosabban, magabiztosabban.

A játszható szereplők nem kaijuk, hanem „Nephilim”-ek – ami itt inkább „óriás” jelentésben működik. Megadon, Ganira, Aegis Prime, Tempest Galahad… már a nevek is ordítanak. Az egész világ dizájnja erősen Mike Mignola-hatású, Guillermo del Toro árnyéka pedig ott lebeg a háttérben. Pacific Rim-rajongóknak ez instant komfortzóna.

Klasszikus belt-scroller, nagytestű kivitelben

A Dawn of the Monsters alapvetően egy oldalnézetes beat ’em up, nagyjából a Streets of Rage 4 vonalán, csak itt nem utcai bandákat csapkodsz, hanem szintén óriási ellenfeleket. Játszható egyedül is, de kanapés co-opban él igazán. A négy karakter eltérő erősségei jól kiegészítik egymást, és van egy kellemes „te fogd le, én szétcsapom” dinamika.

A bunyó alapjai rendben vannak: kombók, speciális támadások, parry, Rage-mérő. Néha hiányzott belőle az a bizonyos „crunch”, az az igazán húsos ütésérzet, amit a legjobb műfajtársak tudnak, és az animációk időnként kicsit merevnek, olcsónak hatnak. Ez nem teszi tönkre az élményt, de elvesz belőle valamennyit.

Amikor beindul az igazi pusztítás

Ahol a játék igazán megmutatja az erejét, az az environmental combat. Épületeket tépsz ki, ellenfeleket csapkodsz velük, vagy épp dobálod őket. És ott vannak a kivégzések is: amikor egy legyengült ellenfélnél megnyomod a megfelelő gombot, és Megadon például letép egy fejet, majd fegyverként használja. Ez az a pont, ahol elvigyorodtam, mert igen – ezért jöttem.

A Rage-rendszer jól működik: ahogy ütöd az ellenfeleket, töltődik, és elsütheted különböző brutális képességekre, vagy végső esetben egy teljes képernyőt letaroló Cataclysm támadásra. Ezek ritkák, de ütnek.

Ismétlés vs. testreszabás

Mint minden belt-scroller, ez is hajlamos az ismétlésre. Talán egy kicsit jobban is, mint kellene: a pályák sokszor hasonlítanak egymásra. Szerencsére nem húzzák túl őket, és ami igazán feldobja a játékot, az a küldetések közötti fejlesztési rendszer.

Minden szint után választhatsz Augmenteket, amik aktív vagy passzív bónuszokat adnak. Minél jobban teljesítesz, annál jobb opciókat kapsz. Ez kicsit laborhangulatú, kísérletezős érzést ad, és segít abban, hogy minden run egy kicsit más legyen.

Történet van, lelkesedés kérdéses

A lore mennyisége meglepően nagy. Dossziék, karakterháttér, világépítés – látszik, hogy rengeteg munkát tettek bele. Engem személy szerint nem szippantott be igazán, de értékelem az erőfeszítést. Jó látni, hogy ez nem csak egy „verekedj és kész” játék akar lenni.

Zárás

A Dawn of the Monsters nem tökéletes. Az animációk lehetnének jobbak, a pályák változatosabbak, és simán elfért volna még pár játszható szörny. De az összkép így is kifejezetten erős. Co-opban kifejezetten élvezetes, egyedül pedig meglepően tartalmas.

Ez egy játék, ami érti, mitől jó kaijunak lenni: nagy vagy, lassú vagy, és amikor eltalálsz valamit, annak súlya van. És néha ez bőven elég.