A Growbot az a pont’n’click kaland, ami visszarepít egy olyan korszakba, amikor még természetes volt, hogy minden pixel mögött *talán* van valami – aztán kiderül, hogy néha csak hangulat.

A *Time on Frog Island* pontosan olyan játék, amire nehéz felkészülni, mert nem igazán akar „játék” lenni a hagyományos értelemben. Inkább egy **játszható lázálom**, egy lassú, furcsa, békák által lakott sziget, ahol senki nem beszél érthetően, mégis mindenki pontosan tudja, mit akar. Kapitányként hajótörést szenvedsz, és az egyetlen esélyed a hazajutásra az, ha beilleszkedsz ebbe az abszurd kis társadalomba, és végigzsonglőrködöd magad a szívességek végtelen láncolatán.

Képzeld el, hogy egy Zelda-játékot játszol, de a világ nem egy zöld rét, hanem egy poszt-apokaliptikus sci-fi táj. Aztán képzeld el, hogy ezen a világon mindent irányítani akarsz, de a játék azzal kezd, hogy az irányítás minden eleme egyszerűen nem működik rendesen. Igen, ez az *XEL*.

Mikor egy játék minden szempontból úgy tűnik, hogy egy következő szintre emelhetne mindent, amit elvárunk tőle, de végül mégis valami hibádzik, mintha egy félkész ételt kóstolnánk. Így éreztem magam a **FIST: Forged in Shadow Torch** kapcsán. A **Metroidvania** műfaj híveiként igazán örültem, hogy végre egy **dieselpunk** világba csöppenhetek, és egy antropológiában kiemelkedő nyúlként vihetem véghez a küldetéseimet, de sajnos a játék sokkal inkább a „majdnem jó” kategóriába tartozik.