Képzeld el, hogy ott ülsz a gép előtt, az ujjaid készen állnak a harcra, a szemed pedig már a képernyőn pörög. Aztán hirtelen megjelenik a "folytatás?" felirat, és máris elgondolkodsz: “Várjunk, miért nem lehet kihívás, hogy ne használjam azt a fránya folytatást?” A *Mega Man Battle & Fighters* az a játék, ahol a készítők direkt próbálnak megakadályozni, hogy egy normális, szoros játékmenetet élvezz, és miért? Hát, azért, mert egyszerűen nem voltak hajlandóak a megfelelő lokalizációra, de legalább pöröghetünk egyet a retro Megaman világában.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én simán képes vagyok órákig pörögni egy jó retro shooter mellett, még akkor is, ha mindent látott már a műfajban. És most, hogy egy újabb Turrican gyűjteménybe nyúlhattam, elgondolkodtam azon, hogy vajon mi maradt a varázsból. A válasz? Egy csomó érdekes dolog, amit érdemes megvizsgálni – és pár olyan, amit lehetett volna jobban is kezelni.

*Frogun* úgy kezdődik, hogy szinte rögtön **elszippant**, és az ember nem is érti, hogyan történt, de máris a játékmenet közepén találja magát. Renata, a főhős, **gyerekekhez méltóan** egy egyszerű, de imádnivaló történettel indít – és lám, a világ tele van felfedezni való régi romokkal, furcsa lényekkel és olyan **szórakoztató platformos kihívásokkal**, hogy az ember szinte észre sem veszi, ahogy pörög az idő.

A *Digimon Survive* váratott magára rendesen. Annyira, hogy közben sokan fejben már el is döntötték, mi lesz: egy újabb Digimon-játék, kicsit taktikusabb, kicsit komorabb, de azért mégiscsak Digimon. Nos, ez az első nagy törésvonal. **A Digimon Survive nem „egy Digimon-játék”**, hanem egy vizuális regény, ami taktikai RPG-elemeket használ, amikor a történet épp megkívánja.