Klonoa Phantasy Reverie Series

Álombéli utazás, könnyednek álcázva

Klonoa egy „Dream Traveler”, aki mások álomvilágait járja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. A sztori elsőre gyerekmesének tűnik: színes világok, bohókás ellenfelek, barátságos segítők. Aztán egyszer csak jönnek azok a pillanatok, amikor a játék váratlanul odacsap érzelmileg. Nem sokszor, nem harsányan, de pont eléggé ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. A narratíva több figyelmet kap, mint egy átlagos 2D platformerben, de jó érzékkel adagolt, nem ül rá a játékmenetre.

2D szív, 3D ív

Bár térben hajló, kanyargó pályákon haladok, a Klonoa lelke végig 2D marad. A nagy trükk az, hogy a lineáris útvonal 3D környezetben fut, így folyamatosan azt érzem, mintha térben mozognék, miközben valójában klasszikus oldalnézetes szabályok szerint játszom.

Az ellenfelekre nem ráugrok, hanem a Wind Bullet segítségével felfújom őket, majd vagy eldobom őket, vagy a levegőben használom fel egy dupla ugráshoz. Ez az egyetlen igazi alapképesség, és az egész játék erre épül fel. Meglepő módon ez elég is – legalábbis nagyrészt.

Két rétegű pályadizájn

A pályák úgy vannak felépítve, hogy kétféleképp lehessen játszani őket. Ha csak végig akarok menni rajtuk, minimális ellenállásba ütközöm. Ez a játék barátságos arca. Ha viszont minden Dream Stone-t és az elrejtett gyűjtögetnivalókat is össze akarom szedni, akkor hirtelen komoly fejtörés kezdődik.

Ez a puzzle-orientált platformozás az, ahol a Klonoa igazán erős. Nem reflexeket tesztel, hanem gondolkodást: melyik ellenfelet hova vigyem, mikor dobjam el, mikor tartsam meg. Már a korai pályákon is könnyű elcsúszni a 100%-os teljesítésen, és pont ettől jóleső kihívás.

A hiányzó fűszerek

A legnagyobb problémám az, hogy nem nagyon változik a játékmenet. Kevés ellenféltípus, kevés pályagimmick, és gyakorlatilag nincs új képesség. A Wind Bullet viszi a hátán az egészet, és bár kreatívan van használva, egy idő után érzem, hogy elbírt volna még egy-két extra mechanikát. Ez a fajta „vaníliás” megközelítés ma már szokatlan, még ha a kivitelezés precíz is.

Remaster: pipa, de csak épphogy

A Phantasy Reverie Series korrekt, de visszafogott felújítás. Szebb grafika, gyorsítható átvezetők, könnyebb nehézségi szint – ennyi. Más gyűjteményekhez képest ez kevés, főleg úgy, hogy az extra tartalmak (galéria, zenelejátszó) fizetős DLC mögé vannak zárva. Ez fájó mulasztás, különösen egy ilyen régóta parkolópályán lévő sorozatnál.

Látvány és technika

Vizuálisan a játék kifejezetten szerethető. Színes, absztrakt álomvilágok, cirkuszok, dzsungelek, repkedés a levegőben – van fantázia bőven. A textúrák néha laposak, de ez a letisztultság jól áll neki.

A Switch-verzió teljesítménye viszont nem makulátlan. Alapvetően 60 fps a cél, de néha érezhetően beesik. Nem teszi tönkre a játékot, de egy ilyen korú címnél joggal vártam volna betonstabil futást.

Zárás

A Klonoa Phantasy Reverie Series jelenleg a legjobb módja, hogy ezt a két klasszikust játsszuk. Nem forradalmi, nem bőkezű a tartalmakkal, de maga a két játék még mindig működik. Van bennük báj, gondosan megtervezett pályák, és egy olyan hangulat, amit ma már ritkán látni. Néhány technikai döccenő ide vagy oda, nehéz nem megszeretni ezt a duológiát – különösen, ha a platformjátékok aranykorán nőttél fel.