Az ötödik konzolgeneráció idején a videojáték-ipar kollektíven vakarta a fejét: mit kezdjünk a 3D-vel? A *Super Mario 64* és a *Spyro* bátran fejest ugrott az új dimenzióba, a *Crash Bandicoot* inkább biztos kötéllel dolgozott. A *Klonoa: Door to Phantomile* valahol ez utóbbi vonalon mozgott 1997-ben, és bár sosem lett tömegsiker, azok számára, akik játszottak vele, maradandó élménnyé vált. Most, jó pár évvel később, a *Klonoa Phantasy Reverie Series* újra előveszi az első részt és a *Lunatea’s Veil*-t, és bár ez inkább HD-felújítás, mint újragondolás, még mindig meglepően jól áll neki az idő.
Van az a játék, ami annyira abszurdul keveri a műfajokat, hogy az agyad tiltakozik, a kezed meg közben már reflexből nyomja tovább az A-t, mert „jó, ezt most már látni akarom, hova fut ki”.
Az első pálya első kanyarjánál még azt hittem, „oké, ez egy remake”, aztán tíz perc múlva már ott tartottam, hogy *nem, ez egy teljesen másik játék, csak ugyanabban az álomban*.
A Cygames, ha máshol nem is, a mobilos piacon már jól ismert, hiszen olyan címekkel tett szert népszerűségre, mint a **Granblue Fantasy**, **Shadowverse** vagy a **Dragalia Lost**. Most azonban egy új irányba próbálnak elindulni, és a **Battle Champs** - amit egy **Clash of Clans** klónjaként indítottak el - után egy **roguelite**-ot alkottak, melynek neve **Little Noah: Scion of Paradise**. Az ötletek ugyan nem robbantják fel az agyunkat, de a játékmenet, az aranyos karakterek és az akcióelemek remekül működnek, ha egy könnyedebb, de élvezetes élményre vágysz.
A 90-es évek arcade játékainak aranykora előtt aligha lehetett volna jobban összefoglalni a Capcom neve körüli csodát, mint a *Capcom Fighting Collection*.