A *Dusk Diver 2* valahol egy furcsa helyen landolt: az első rész megalapozott valamit, de ahogy az lenni szokott, a második próbálkozás sok szempontból már kényelmetlenül érezte magát. Nem feltétlenül volt rossz, de sok helyen megakadt. Az alapötlet, a "musou"-stílusú akció RPG nem rossz, de a megvalósítás valahol félúton elakadt. Nézzük meg, mi működött, és mi az, ami megakasztotta a szórakozást.
Tegyük fel a kérdést: egy olyan platformer, ahol végigmehetsz a pályákon, összeszedheted a gyümölcsöket, és közben élvezheted a pörgős irányítást, miért lenne bárkinek is unalmas? Nos, a *Pac-Man World Re-Pac* nem a világ legnagyobb művészeti alkotása, de **azt biztosan elmondhatjuk, hogy nem akar több lenni, mint ami.** És pont ezért van valami különleges benne.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy virtuális vécét pucolok, mert különben nem nyithatok meg egy új játékautomatát, és ez a mondat önmagában elég pontosan leírja az Arcade Paradise varázsát és őrületét.
Van az a típusú játék, ami annyira kedves, annyira nyugodt, hogy szinte már zavarba ejt, mert nem tudsz mit kezdeni vele. Itt van a *I Was a Teenage Exocolonist* – egy indie kaland, ami a jövő utópisztikus világába repít, ahol mindenki kedves és a legnagyobb problémát a hoverboard-okon való ügyeskedés jelenti. De mi van, ha ez az egész tökéletes béke épp a legnagyobb hibája?
Az ember úgy gondolná, hogy egy japán bullet hell játék egy sárkányos manga alapján minden egyes pillanatban izgalmas és szórakoztató lesz. De mi történik, ha mindez a sárkányok, anime karakterek és fanservice keverékével találkozik? Nos, a *Miss Kobayashi's Dragon Maid* nem éppen azt hozza, amit elvársz, ha egy gyors, pörgős és élvezetes shoot 'em up-ra vágysz. Az alapötlet még rendben van, de valamiért a megvalósítás nem mindig adja vissza a várt élményt.