I Was A Teenage Exocolonist

A játékélmény

Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy az Exocolonist egy igazi „válaszd a saját kalandod” típusú játék. A döntéseink alapján alakíthatjuk a történetet, és minden egyes döntés mögött egy-egy apró szöveges passzus áll. Ezzel alapvetően nincs baj, de ahogy haladsz előre, a történet egyre inkább csak túl kedves lesz. Miért? Mert annyira tiszta és szép minden, hogy egy idő után kezded érezni, hogy valami hiányzik. Hol a dráma? Hol a tét?

A fő karakter, egy 10 éves gyerek, aki a kolónián nő fel, úgy éli meg a felnövést, hogy közben mindent szinte mókuskerék szinten pörög körülötte. Nincs igazán semmi veszélyes, nincsenek komoly konfliktusok, és a döntéseid következményei szinte sosem érezhetők igazán súlyosnak. Egy-egy kisebb sérülés vagy elhanyagolt figyelmeztetés semmilyen valódi hatással nincs ránk – mintha a játék inkább elnéző lenne velünk, mintsem próbálna egy igazi próbát elénk rakni.

A történet igyekszik színesíteni a dolgot azzal, hogy olyan karakterekkel dobál, akik mind egytől egyig rendesek és barátságosak, még ha néha a kedvességük határát súrolják is. Mintha mindenki a legjobb szándékkal próbálna nekünk segíteni. Ezt talán az a generáció fogja értékelni, akik nem egy poszt-apokaliptikus világban nőnek fel, ahol az egyetlen válasz az „írd ki a szemét, hogy túlélj”. Itt nem kell aggódni, itt mindenki szeret minket.

Kártyajáték: A Játék Mechanikájának Kétes Erejével

A játékban található kártyajáték igazi színes és szórakoztató kiegészítője a történetnek, bár őszintén szólva nem tudtam, hogy mit várjak tőle. A kártyák szépen illusztráltak, és az interakciók szórakoztatóak – de sajnos a nehézségi szint hamar lecsökken. Az elején annyira könnyű volt, hogy szinte csak ráböktem bármelyik kártyára, és máris pöröghetett a következő forduló.

Ez egy jó helyzet, ha valaki nem akar túl sok fejfájást, de akkor miért is vásárolnám meg a ritka, szépen megrajzolt buffokat, ha soha nem kell komolyabb döntéseket hozni? Az egyetlen dolog, ami egy kicsit felrázta az élményt, az a stressz-mérő, de még az sem jelentett igazi kihívást. A legjobb móka akkor volt, amikor a kártyás kihívásokat ki lehetett hagyni, és inkább egy egyszerű érmefeldobásra cserélhettük őket. Tökéletes, ha a legnagyobb problémád, hogy a touch screen ne hagyjon ki egy mozdulatot.

A Grafika és Zene: Egy Valóban Szép Kép

A vizuális és zenei világ tényleg kiemelkedő. A színes, részletes illusztrációk minden képernyőn megörvendeztetnek, és a hangok, a zenék pontosan hozzák azt az atmoszférát, amire szükség van, hogy úgy érezzük, egy másik világba csöppentünk. Mégis, valahol ott van egy kis hiányérzet, mert ez a mindenre kiterjedő kedvesség és harmónia egy idő után üresnek tűnik, ha a történet nem képes igazán megragadni minket.

Miért nem üt?

Itt jön el az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy a játék legnagyobb hibája nem az, hogy nem szerethető, hanem az, hogy nem ad nekünk igazi konfliktust. Olyan, mintha a világ körülöttünk annyira tökéletes lenne, hogy a legrosszabb, ami történhet, egy apró, elfelejtett hiba. Nem érzem úgy, hogy a döntéseimnek bármi súlya lenne, és bár nem mondom, hogy mindig kell dráma, de a játéknak kell egy kis súly, hogy igazán élvezzük. A világ szép, a karakterek rendesek, de mi az, amitől érdemes játszani? Miért nem érzem a tétet?