Miért van az, hogy sokszor a legjobb játékélmények azok, amikre nem is számítunk? A PAN-PAN olyan, mint egy elhagyott bolygón tett felfedezőútnak az első percei: lassan, szinte észrevétlenül beszippant, miközben nem egy izgalmas történet, hanem a környezet és a nyugalom az, ami igazán vonzóvá teszi. Egy tipikus indie játék, ami nem akar más lenni, mint egy pihentető felfedezés, mégis elég bonyolult ahhoz, hogy ne unatkozz.
Amikor a **Quest of Dungeons** elérkezett a Switchre, nem voltak nagy elvárásaim. Túl sokat nem várt tőle az ember, és sokáig nem is értettem, miért pont egy olyan játék jön vissza háromszor is, ami nem hozott semmi radikálisan újat a roguelike műfajába. A válasz viszont egyszerű: az élmény. Az, hogy mindegy, hányadik port verzió, mégis mindig képes szórakoztatni, magával ragadni, és szép lassan a köré épülő kis világba húzni.
**Ritka az a „definitív” verzió, amitől nem véglegességet érzek, hanem azt, hogy na jó, még egyszer eladják, csak most Switchre is.**
Kevés dolog van őszintébben kegyetlen annál, amikor egy játék nem megöl, hanem *visszaküld a startvonalra*, és közben még azt is elhiteti, hogy ez teljesen a te hibád.
Az indie színtéren vannak szavak, amiket már óvatosan ejtünk ki. A *roguelike*, a *permadeath* vagy épp a *procedurális generálás* olyan címkék, amelyek egyszerre tudnak izgalomba hozni és elriasztani. Én is sokszor felsóhajtok, amikor megint egy „ilyen” játék jön szembe. A *NeuroVoider* viszont pontosan az a fajta cucc, ami rácáfol az előítéleteimre. Papíron kliséhalmozás, gyakorlatban viszont egy meglepően friss, feszes és élvezetes twin stick shooter.