NeuroVoider

Ez az a játék, ami nem kér bocsánatot azért, hogy mit akar lenni. Bedob a közepébe, fegyvert ad a kezembe, és azt mondja: csinálj rendet. Vagy inkább robbants fel mindent.

A sztori, ami nem akar több lenni

A történet nagyjából annyi, hogy egy agy vagyok egy robottestben, és menekülök egy poszt-apokaliptikus, cyberpunkos romhalmazból, miután valami elképesztően durva buli félrement. Ennél többet nem nagyon kell tudni. Nincs nagy lore, nincs hosszú felvezetés. Reaktorokat kell felrobbantani, ellenségeket szétkapni, túlélni, ameddig csak lehet.

Őszintén? Nem is hiányzott több. A NeuroVoider nem mesélni akar, hanem játszatni.

Roguelite, de a jó értelemben

A játék a roguelite iskolát követi: véletlenszerű pályák, permadeath, rengeteg loot, újrakezdés halál után. A különbség az, hogy itt nincs körökre osztott vacakolás, hanem azonnali, adrenalindús akció. Twin stick irányítás, bal kar mozgás, jobb kar célzás, ravaszokon fegyverek – pontosan úgy, ahogy szeretem.

Már az elején meglep a testreszabás. Három alap kaszt közül választhatok – gyors, agresszív, vagy pajzsos tank –, majd jön még 27 speciális képesség. Ez nem csak kozmetika: érezhetően másképp játszódik le minden futam attól függően, mit pakolok össze magamnak.

A pályák lineárisan követik egymást, de mindig választhatok különböző nehézségű szakaszok közül, amelyek eltérő méretűek, lootolhatóak és ellenfél-sűrűségűek. Ha túl magabiztos vagyok, gyorsan pofán vág a játék. Ha óvatos vagyok, jutalmaz.

Harc, ami tényleg él

A kontroll elképesztően feszes. Itt nincs „majd megszokom” időszak – az első perctől érzem, hogy minden halál az én hibám. Az arzenál brutális: fegyverek túlmelegszenek, akkuk lemerülnek, a sebzés–tartósság egyensúly folyamatos figyelmet igényel. Nem lehet ész nélkül ravaszt szorítani.

A loot mennyisége néha már ijesztő. Minden pálya végén fejleszthetek, javíthatok, újra kovácsolhatok, sőt akár kasztot is válthatok. Ha szeretek a menükben matatni, el tudok veszni benne. Ha nem, akkor is működik arcade módban: lövök, robbanok, halok, újrakezdem.

A bossok… nos, azok kegyetlenek. Óriási, mechanikus rémálmok, akik nem tisztelik a személyes teret. Itt nem erőből nyerek, hanem mozgással, pozícióval, reflexszel. Egyedül néha frusztráló, de többjátékos módban (akár négyen is) igazi káoszfesztivál.

Hangulat, zene, pixelek

Vizuálisan a NeuroVoider pixel art mestermunka. A környezetek talán nem túl változatosak, de a színpaletta, az effektek és az ellenfelek dizájnja bőven kárpótol. Amikor épp nincs körülöttem ötven robot, meg tudok állni egy pillanatra, és beszívni a hangulatot.

A zene pedig… na, az külön fejezetet érdemelne. Sötét, pulzáló, szintetizátoros darabok, amik tökéletesen illenek a romos cybervilághoz. Ritka az olyan indie soundtrack, amit külön is szívesen hallgatnék – ez ilyen.

Zárás

A NeuroVoider pont azt csinálja jól, amit sok hasonló játék elront: nem fullad bele a saját rendszereibe. Lehet mélyre menni, optimalizálni, kombinálni, de lehet csak bekapcsolni az agyat, és élvezni a lövöldözést. Frusztráló tud lenni, igen. De sosem igazságtalan. A halál itt tanulás.

Ha a roguelite szó hallatán eddig fintorogtam, ez az a játék, ami miatt érdemes újra adni neki egy esélyt. Nem újítja meg a műfajt, de elképesztően magabiztosan használja.