Rayman Legends: Definitive Edition

A Rayman Legends sztorija nálam mindig egy kicsit olyan, mint egy régi E3-as sebtapasz: emlékszem, mennyire Wii U-exkluzívként lett felvezetve, aztán mennyire látványosan lett belőle „mindenre is jön” játék, miután már hónapokat csúszott. Akkoriban ez fájt a Nintendo-tábornak, és nem azért, mert bárki sajnálta volna mástól a jó platformert, hanem mert az egész olyan volt, mint amikor a büfés néni megígéri, hogy félrerakja a kakaós csigát, aztán mire odaérsz, már „elfogyott, de amúgy most hoztunk pogácsát”.

Na most itt van a kör bezárulása: Rayman Legends Definitive Edition a Switchen. A cím alapján az ember azt várná, hogy ez az a verzió, ami minden korábbi kiadást maga mögé utasít, és tényleg felteszi a koronát a játékra. A helyzet az, hogy definíció szerint tényleg ez adja a legtöbbet – csak épp az a „több” nagyon vékonyka plusz. Ha valaki egy jó platformert keres, itt a tökéletes belépő. Ha valaki már ronggyá játszotta máshol, ez inkább egy vállrándítós újranézés.

De mielőtt belemennék abba, mi hiányzik, muszáj elmondanom: maga a Rayman Legends még mindig brutálisan jó. Az a fajta 2D platformer, ami nem akar újra feltalálni mindent, egyszerűen csak mesterien csinálja azt, amit csinál. Az UbiArt motor rajzolt világa pedig ma is úgy néz ki, mintha egy játszható rajzfilm lenne – és nem az olcsó, műanyag fajta, hanem az a kézzel animált, aprólékosan életre keltett, amibe bele tudsz feledkezni.

A képernyőn minden mozog, lélegzik, rezdül: a karakteranimációk tele vannak finom gesztusokkal, a hátterek rétegzettek, a fények puhák, a színek meg pont annyira harsányak, hogy vidám legyen, de ne legyen giccs. És ehhez jön a zene. Nem csak úgy „van” valami aláfestés, hanem konkrétan vezet, húz, tol. Vannak olyan pályák, ahol a ritmusra kell együtt lélegezned a játékkal, és amikor elkapod, az az érzés, mintha egy jól sikerült koncerten a tömeg egyszerre tapsolna a refrénnél. Nehéz, de olyan jófajta nehéz: nem büntet, hanem megtanít.

A felépítés is szerethetően régi vágású: a hub egy művészeti galéria, a világok pedig festményekbe bújtatott kapuk. Kicsit Super Mario 64-es „ugorj be a képbe” hangulat, csak itt nem a 3D-s ugrálás a lényeg, hanem a csontig letisztult platformozás. A cél persze az, hogy eljuss a pálya végére, de közben ott vannak a Lumsok és a Teensy-k, amik szépen rávesznek, hogy visszamenj, újrapróbáld, jobban csináld. És a meglepő az, hogy ez nem érződik melónak. A mozgás annyira kellemes, hogy a „még egyszer” reflexből jön.

Raymant irányítani egyszerűen élvezet. Az ugrásnak van súlya, a mozdulatok gördülnek, a sprint gomb pedig valami csodálatos apróság: ahogy felépül a lendület, és a karakter tényleg „megindul”, attól az egésznek lesz egy saját ritmusa. Az ütések kicsit könnyűnek érződnek – nem olyan ütős, mint mondjuk egy jó kis „pofon a levegőnek” a klasszikus beat’em upokban –, de a harc itt inkább fűszer, nem főétel. Az igazi öröm az, amikor egy hosszú szakaszon végigfolysz hibátlanul, és a pálya egyszerűen szépen megadja magát.

A többjátékos mód ott van, akár négyen is lehet menni, és ezt tényleg úgy érdemes felfogni, mint társas élményt, nem precíz teljesítménytúrát. Négy ember egy képernyőn, komolyabb pályákon, az néha olyan, mint amikor a család egyszerre próbál a Balatonon pedáloson egy irányba tekerni. Röhögés van, haladás kevésbé. De pont ettől jó, ha erre készülsz.

A Switch-verzió egyik nagy „visszatérő” eleme Murfy. Wii U-n a GamePad érintőképernyője miatt volt ez nagy ötlet: egy játékos tapizta a pályát, segített, vágott köteleket, mozgatott platformokat, piszkálta az ellenfeleket. Más konzolokon ebből lett a gombnyomogatós kompromisszum, és őszintén: az is teljesen működött. Switchen a játék nem erőlteti rá a touch irányítást a teljes kampányra, hanem okosan külön festménybe rakja: Murfy’s Touch néven kapsz 14 érintős verziót a meglévő pályákból, hordozható módban. Így aki szereti a direkt „belenyúlok a pályába” érzést, megkapja; aki meg nem, az mehet a kényelmes gombos megoldással.

A másik igazi előny, hogy itt végre egyben van a karakterválaszték. Összesen 34 játszható figura, és olyan kosztümök is együtt szerepelnek, amik korábban platform-exkluzívak voltak: van Wii U-s Mario/Luigi skin, van Splinter Cell-es Rayman, Assassin’s Creed-es, Prince of Persia-s, Far Cry-os – az egész olyan, mintha egy Ubisoftos jelmezbálon bóklásznál. Ez nem változtatja meg a játékot, de jó érzés, hogy nem kell fejben számolni, melyik verzió mit hagyott ki.

Ami viszont továbbra is tud bosszantani, az az Origins-pályák feloldása. Ezeket szerencsejegyekkel kaparod elő, és a random jutalmazás miatt simán előfordul, hogy hiába játszol jól, nem azt kapod, amiért jöttél. Ez az a fajta régi design, ami anno is kicsit feleslegesen nyújtott mindent, és ma még inkább úgy hat, mint egy időhúzó tévéreklám-blokk két jó jelenet között.

És akkor a „definitív” új tartalom: a Kung Foot minijáték kap egy Tournament módot, amiben csapatokat szervezhetsz, kieséses rendszerrel. Ez tényleg jópofa, és egy baráti estéből simán csinálhat mini-bajnokságot. Csak hát… ennyi. A játék magja nem kap új pályákat, nem kap új, exkluzív extrákat, nincs benne az a „na ezért érdemes még egyszer” plusz. Az egész csomag inkább arról szól, hogy ha még nem játszottál vele, most végre Switchen is megteheted, ráadásul korrekt áron.

A végén nálam úgy csapódott le, hogy a Rayman Legends továbbra is a „Mario nélküli” platformerek élmezőnye. Olyan finom az irányítás, olyan jó a ritmusa, annyira ötletesek a pályák, hogy simán elfelejtem, mennyire régi a játék. A Definitive Edition cím viszont túl nagy kabát: a Switch-verzió a legteljesebb, igen, csak a rávarrt extra zsebben kevés az apró.