Double Dragon 4

Ritkán érzem azt játék közben, hogy nem az idő haladt el a program felett, hanem a program ragadt benne az időben.

Törzs – amikor a forma megeszi a tartalmat

Az első percekben minden a helyén van. Billy és Jimmy Lee újra az utcán, a sprite-ok NES-esen darabosak, a zene pont annyira csipog, amennyire kell. Ha valaki a nyolcvanas évek végén nőtt fel kontrollerrel a kezében, itt rögtön megjön az ismerős déjà vu. Csakhogy ez az érzés nem visz előre, csak vissza.

A játékmenet alapja ugyanaz az oldalnézetes bunyó, amit ezerszer láttunk, és ez önmagában nem baj. A gond ott kezdődik, hogy a Double Dragon 4 nem akarja elfogadni: azóta történt pár dolog a műfajban. A mozgás darabos, az ütéseknél nincs meg az a bizonyos „kattanás”, amitől elhiszem, hogy tényleg eltaláltam az ellenfelet. A tömegverekedések kaotikusak, de nem jó értelemben: sokszor egyszerűen nem lehet reagálni arra, ami történik a képernyőn.

A Switch extra gombjai miatt elvileg bővült az irányítás, és papíron tényleg több a lehetőség. Fejjel lefejelni, könyökkel hátraütni, álló rúgással rendet tenni – mind ott van. A gyakorlatban viszont ezek inkább véletlenül jönnek elő, mint tudatos döntésből. Sokszor érzem azt, hogy nem én irányítok, hanem csak sodródom az ütlegek között, míg a karakterem a földön fekszik, és újra meg újra feláll, hogy megint pofont kapjon.

Két játékossal valamivel élhetőbb az egész. Van idő levegőt venni, megoszlanak az ellenfelek, és néha még egy-egy szebb kombó is összejön. De ez inkább tűzoltás, mint valódi megoldás. A platformos szakaszok – forgó háttérrel, eltűnő vasgerendákkal – pedig olyanok, mintha valaki direkt azt tesztelné, meddig tart a türelmem.

És akkor ott vannak a technikai hibák. Akadozó scrollozás, eltűnő karakter a képernyő szélén, átláthatatlan helyzetek. Egy NES-es esztétikára építő játéknál ez egyszerűen nem fér bele. Harminc évvel ezelőtt talán legyintettünk volna, ma már nem.

Zárás – tisztelgés vagy félreértés?

A Double Dragon 4 nem rosszindulatú játék. Érezni rajta a tiszteletet az alapanyag iránt, és azt is, hogy készítői szerették volna visszahozni azt, amit egykor jelentett. Csakhogy a tisztelet önmagában kevés. A WayForward-féle Double Dragon Neon évekkel ezelőtt bebizonyította, hogy lehet modernizálni úgy, hogy közben megmarad a lélek. Itt viszont a forma lett a cél, nem az élmény.

Ez egy olyan visszatérés, ami inkább emlékeztet arra, miért léptünk tovább annak idején. A Joy-Conokat könnyű átadni egy barátnak, és egy estére még el lehet bohóckodni vele, de ez kevés ahhoz, hogy újra komolyan vegyük a sorozatot.