Az *Anodyne* első tíz percében még azt hittem, pontosan tudom, mibe vágtam bele – aztán a játék mosolyogva kirántotta alólam a szőnyeget, és otthagyott egy furcsa, pixeles lázálomban.

Ha a Sega Mega Drive (vagy Genesis, ahogy észak-amerikában ismerték) egy ikonikus konzol, amit nem kell bemutatni, akkor a *Sega Mega Drive Classics* gyűjtemény éppen ezt a múltat eleveníti fel. A 90-es évek konzolháborújának emlékei talán már elhalványultak, de bennünk, régi játékosokban még mindig él a versengés izgalma, és ez a nosztalgia most egy marék klasszikus játékban él tovább.

A *Dexteritrip* egy olyan platformer, ami elsőre annyira egyszerűnek tűnik, hogy szinte már el is felejted, miért is érdemes vele játszani. Aztán valahogy mégis rászánsz egy-két percet, és hirtelen azon kapod magad, hogy jól szórakozol. A minimalista grafika és a tiszta, egyszerű játékmenet mellett, ha túl tudsz lépni a bosszantó ugrási fizikákon, akkor egy elég addiktív élmény kerekedik ki belőle. És miért is? Mert van benne valami furcsa vonzó erő, amit még a legnagyobb nehézségek közepette is képes vagy élvezni.

Rad Rodgers nem titkoltan egy ’90-es évekbeli videojáték klisé: egy örökfiatal, szájkaratés srác, aki nemcsak hogy el van varázsolva a videojátékok világában, de mindent meg is tesz azért, hogy szembe menjen a szüleivel. Története pontosan olyan, mint amit akkoriban elképzeltünk volna, ha egy animációs sorozatot kellett volna készíteni a játékos életérzésről. A lényeg, hogy a játék végig ragaszkodik a retro kliséhez, ami egyszerre szórakoztató, de – és ezt gyorsan le kell szögeznem – kicsit üres is.