Dexteritrip

A két játékmód: egyszerű, de hatékony

Két alapvetően különböző módot kapunk. Az első a „kill them all”, ahol egy klasszikus Mario-szerű pályán kell végigmenni, blokkokat szétverni, és mindent elpusztítani, ami az utadba kerül. A csavar az, hogy a ugrások száma korlátozott, mivel a játékos életekkel rendelkezik, így minden egyes ugrás kulcsfontosságú. Egy idő után már az ugrások helyes időzítése sem tűnik olyan könnyű feladatnak, és itt jön a legnagyobb probléma: a fizika. Bár maga az ötlet működik, az ugrások fizikai szabályai elég frusztrálóak, és sokszor nem sikerül stabilan landolni. Egy-egy rossz ugrás, és újra kell kezdened. Ha valami kiakasztó tud lenni egy játékban, az pont ez a fajta bosszantó érzés.

De szerencsére nem hagynak minket teljesen kiszolgáltatva. A gravitáció manipulálásának lehetősége egy kis mentőövet ad, és amikor ezt sikeresen alkalmazod, a szint ugrása sokkal gördülékenyebbé válik. A játék ezzel valahogy a Portal minimalista verziójára emlékeztet, hiszen a gravitáció váltogatása segít átlépni a különböző akadályokat. Bár a fizika továbbra is idegesítő, az új elemek próbálnak egy kis változatosságot hozni a játékmenetbe.

A másik játékmód, a „keep the flow”, igazából egy Flappy Bird klón, ahol egy blokkot kell irányítani a levegőben, miközben akadályok kerülgetése és gyors reflexek szükségesek. Az alapötlet pofonegyszerű, de mégis elég szórakoztató ahhoz, hogy órákig eljátsszunk vele. Itt is megvan a kooperatív mód, ahol két játékos dolgozik együtt, próbálva elérni ugyanazt a célt. Ha két ember ül a kanapén, az igazán szórakoztató tud lenni, mert egymást segíthetitek az ellenségek elterelésében, miközben az egyikőtök gyűjti a pontokat. A két Joy-Con tökéletesen passzol ehhez a letisztult irányításhoz, de valami mégis hiányzik, hogy igazán kiemelkedő élményt nyújtson.

A grafika: túl minimalista?

A játéknak a grafikája a minimalisták álma: egy csomó egyszerű forma és színek, amik csak annyit adnak hozzá a játékélményhez, hogy nem unod meg nézni. Az avatarok és az egész környezet kifejezetten letisztultak, de nekem személy szerint egy kicsit túl sokat engedtek a minimalizmusból. Túl sokszor éreztem, hogy a látvány önmagában nem mond el semmit, és a háttér olyan üres, hogy szinte már zavaró.

És itt jön a legnagyobb kérdés: miért ne lehetne kicsit színesebbé és dinamikusabbá tenni ezt a világot? A technós, űrhangulat próbál elvinni valamilyen irányba, de az egyszerű grafikai elemek és az ismétlődő pályák miatt sokszor elveszítette azt a csillogást, amit a minimalizmus adhatna.

A játékmenet érzete: Addiktív, de nem mentes hibáktól

A játékmenet alapvetően addiktív, és ha sikerül átlendülni a kezdeti frusztráción, akkor elég szórakoztató. A fizika és az ugrások pontossága viszont sokszor elrontja azt, ami amúgy simán működhetett volna. Ha valami, akkor ez az, ami igazán lerontja a játékélményt, és szembesíti a játékost a játék alatti fizikai problémákkal. De ha túllépsz ezen, és egy-egy szintet sikerül átugrani, a jutalom, amit kapsz, viszonylag kielégítő.

A játékmenet tempója viszont korrekt, nem túl gyors, nem túl lassú. A változatos játékmódok mindegyike egy kis frissességet hoz, de valahogy hiányzik egy olyan rendszer, amely igazán motiválja a hosszú távú játékot. A probléma itt az, hogy bár minden egyes pálya egyedi, a játékmenet idővel ismétlődővé válik, és ez elég gyorsan kiüti a játék lendületét.

Összegzés

A Dexteritrip egy érdekes próbálkozás, ami nem sokkal marad el a potenciális élménytől, de a frusztráló ugrási fizikák és a túlzott minimalizmus miatt nem igazán tud kiemelkedni. A két játékmód érdekes és változatos, de végül valami hiányzik a kerek egészhez. Ha szereted az egyszerűbb platformereket, és nem zavar, ha időnként idegesítenek a fizikai problémák, akkor egy jó időtöltés lehet. Ha viszont valami mélyebb élményre vágysz, akkor valószínűleg más irányba kell nézned.