Hell Warders

Alapfelállás – Orcs Must Die! árnyékában

A recept ismerős: Orcs Must Die! és PixelJunk Monsters 2 DNS keveredik itt, csak harmadik személyű nézetből. Három gótikus hősből választok, és egy kristályt kell megvédenem a pokol hordáitól. Kis arénák, hullámokban érkező ellenfelek, közte pedig egységek lerakása és fejlesztése.

A játék nem madártávlatból figyelt sakkjátszma, hanem testközeli darálás. Ott állok a bejáratoknál, ugrálok az útvonalak között, és közben próbálom nem hagyni, hogy a démonok szétszedjék a bázist.

Felkészülés kontra káosz

A Hell Warders legjobb pillanatai nem harc közben, hanem előtte történnek. Az egységek elhelyezése számít igazán: lovagok a szűk folyosókra, íjászok magasabb pontokra, varázslók oda, ahol lassítani kell az áradatot. Ha rosszul döntök, az fáj – az elesett egységek viszik magukkal az összes fejlesztést.

Ez a része meglepően jól működik. Van benne gondolkodás, van benne tanulás, és amikor egy hullám végén látom, hogy pont jó helyen volt minden, az kifejezetten kielégítő érzés.

Harc – itt kezd szétesni

Amint elindul a hullám, minden átcsap kontrollálatlan csapkodásba. A karakterek játékmenete sajnos elképesztően sekélyes. Mindegy, hogy:

• a Dark Souls-állásinterjúról lemaradt lovagot,
• a TES Online-ból átszökött nagydarab tankot,
• vagy a Bloodborne-ból öltözködő pisztolyos figurát választom,

a lényeg mindig ugyanaz: alap támadás, pár cooldownos skill, ismétlés.

Az ellenfelek nagy része csak rohan előre. Van pár kivétel – gyógyító démonok, erős mágusok –, de összességében kevés valódi taktikai döntést igényel maga a harc. Ez hosszabb távon fárasztó.

Pályák és ellenfelek – funkcionális, de felejthető

A pályák több bejárattal dolgoznak, ami folyamatos rohangálásra kényszerít. Néha van egy-egy érdekesebb elem – égő rácsok, csapdák –, de többnyire folyosók és lépcsők váltják egymást. A démonok dizájnja is inkább „fantasy-alapcsomag”, mint emlékezetes bestiárium.

Egyedül? Ne.

A Hell Warders egyértelműen nem szóló játék. Egyedül játszva brutálisan nehéz, sokszor frusztráló, és érződik, hogy nem erre lett balanszolva. Négy játékossal viszont hirtelen minden kisimul: annyi erőforrás folyik be, hogy simán kimaxolható szinte minden egység.

Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert barátokkal tényleg szórakoztató. Rossz, mert a két mód közti nehézségi különbség szinte indokolatlanul nagy.

Technikai oldal – múlt generációs érzés

A látvány Switchen még docked módban is kifejezetten last-gen. Nem csúnya, csak fapados. A kezelhetőség sem mindig finom, a mozgás és a harc nem elég precíz ahhoz, hogy hosszú ideig élvezetes maradjon.

Zárás

A Hell Warders egy korrekt, de inspirációhiányos tower defence akciójáték. Ha egyedül vágsz bele, szinte biztosan csalódni fogsz. Ha viszont van pár barátod, akikkel együtt röhögve lehet hullámokat ledarálni, akkor elő tud bújni belőle az a szórakoztató mag, amit keres.

Ez nem az a játék, amit évek múlva is emlegetni fogunk. De egy-két este erejéig, társaságban, megteszi.