DELTARUNE Chapter 2

A Történet: Az Antiklimatikus Kezdés és Az Új Kaland

A történet közvetlenül az előző fejezet végét követi, ahol a nagy cliffhanger után mindenki tűkön ülve várta, hogy mi következik. A folytatás, ahogy azt egy jó Toby Fox játékhoz illik, egy kicsit elodázza a nagy eseményt, hogy aztán ismét egy újabb váratlan kalandba keveredjünk. Kris és Susie ismét visszakerülnek a Dark World-be, hogy újra találkozzanak Ralsei-vel, és elinduljanak egy város felfedezésére, ami egyenesen az első internetes korszakot idézi. Az új főgonosz, Queen, egy igazi vicces és borospohárral a kezében száguldozó alak, ami egyáltalán nem tartja vissza a szórakoztató hangulatot.

A sztori alapja a szokásos: új mutánsok és szokatlan események, miközben próbálunk megszabadulni egy újabb nagyobb problémától. Az érdekes döntés itt az, hogy egy második útvonal is elérhető, amely teljesen más kimenetet eredményez – és nem csupán egy kis változást a befejezésben, hanem igazi különbséget hoz a játék élményében.

A Játékmenet: A Pacifista Út és Az Új Recruitment Mechanizmus

A játékmenet szinte teljesen megegyezik az első fejezettel, és bár nem jött olyan forradalmi változtatás, amire igazán szükség lett volna, a recruitment mechanizmus újdonságot hoz a harcokban. A lényeg, hogy ha pacifista módon játszol, akkor minden legyőzött ellenfelet a saját csapatodba gyűjthetsz. Ezeket az ellenfeleket később interakciók során felfedezheted, és az egész folyamat szerves kiegészítése a Deltarune morálias rendszerének, amely már az első részben is fontos szerepet kapott. Az így begyűjtött ellenfelek a végső csatában segítenek, így a sikerhez való hozzáállás is egyre inkább személyre szabható.

Bár nem jelent nagy változást a korábbi mechanizmusokhoz képest, a recruitment rendszere szórakoztató és hasznos extra tartalmat ad, különösen azoknak, akik szeretnék a minden egyes apróságot felfedezni és újra játszani a játékot.

Az Identitás Keresése: A Különbségek és Az Ismétlés

A nagy kérdés még mindig az, hogy mi is pontosan a Deltarune saját egyedisége? Az igazság az, hogy sok mindenben hasonlít az Undertale-re, és az előző résznek volt valami olyan különleges varázsa, ami igazán meglepett minket. A probléma azonban az, hogy most már nem olyan friss, mint első alkalommal. Az art style, a harcrendszer, és a szövegírás szinte mind-mind ugyanazok, mint a legutóbb, ami nem feltétlenül baj, de egy picit kiszámíthatóvá válik.

Miközben a történet egy újabb kedves de abszurd kalandra invitál, a játékosok érzik, hogy a korábbi élmény valamiért nem teljesen újraértelmeződik. De ez nem szükségszerűen rossz – hiszen a Toby Fox-stílusú humor és a nyelvi leleményesség továbbra is ott van minden sorban, és az a típusú karakterek, akik újra és újra eljönnek, hogy egy picit elgondolkodjanak vagy éppen meglepjenek, mindig élvezetet okoznak.

A Grafika és A Teljesítmény: A Nagy Csalódás

A grafikai stílus most is az, amit már megszokhattunk a korábbi játékokból: a színek és formák jópofák, de nem igazán hoznak semmi különöset. Az egész hangulat tökéletesen megfelel a játék szellemiségének, de ahogy a karakterek mozdulatai és arckifejezései sokszor kicsit statikusak maradnak, egyes cutscene-ekben a vizuális minőség sem ütötte meg a kívánt szintet. Az igazi probléma azonban a teljesítménnyel van, ami Switch-en képes volt többször is megakadni. A lassú betöltési idők, a frame dropok és az esetleges kemény lefagyások egyáltalán nem segítenek, hogy a játék gördülékeny és élvezetes maradjon.