Az első tíz perc után pontosan tudtam: ez az a játék, amit nem elemzek, hanem *érzek*, és hagyom, hogy vigyen magával, mint egy túl hangos, túl gyors, de baromira ismerős kazetta a walkmanben.

Az eredeti **Resident Evil** egy furcsa teremtmény. Hiába piszkálták, polírozták, ráncfelvarozták többször is az évek során, a lelke **makacsul ellenáll a modernizálásnak**. Ez a játék nem akar más lenni, mint ami. Minden újrakiadás ugyanazt a szépen botladozó hullát kelti életre újra és újra, és ha elfogadom a szabályait, még mindig képes megharapni.

A *Team Sonic Racing* alapvetően arról szól, hogy Sonic és barátai egy csapatban versenyeznek, ami jól hangzik, ha kicsit lejjebb engedjük a mércét. Az alapötlet nem új, de a csapatmunka koncepciója érdekes. Nem az számít, hogy ki ér elsőként a célba, hanem hogy az egész csapat összesített pontja alapján dől el a győzelem. Ami kicsit furcsa, hogy ha az egyik csapattárs a hátsó helyeken kullog, miközben te a legjobb formádat hozod, akkor lehet, hogy a győzelmet elbukod – de persze a játék próbálja ezt izgalmassá tenni egy olyan mechanizmussal, amely lehetővé teszi, hogy átadd a power-upokat a csapattársaidnak. Itt jön a váratlan öröm, amikor sikerül egy hasznos rakétát elküldeni a 7. helyezett társadnak, és látod, ahogy feljebb kúszik a ranglistán. Szóval, igazából a csapatmunka elég jól átjön, de kétségtelen, hogy a versenyzés egyedüli élvezete elég jól el van rejtve a háttérben.

A *Resident Evil 0* nem az a játék, amire először gondolnál, ha a sorozat legjobb pillanataira emlékeznél. A játék egy prequel, és bár a sorozat egyik leggyengébb része, mégis érdemes belekezdeni. A történet nem feltétlenül szükséges, de ha szereted a hátborzongató légkört és a b-movie típusú logikát, akkor jól fogsz szórakozni. Az alapvető problémát az adja, hogy hiába hozza vissza a klasszikus *Resident Evil* érzést, a játékmenet eléggé datált, és rengeteg olyan dolog van benne, ami mai szemmel inkább idegesítő, mint szórakoztató.