Resident Evil

A Switchre érkezett változat lényegében a legendás GameCube-féle REmake HD-verziója, és bár ez továbbra is a legszebb és legjátszhatóbb formája az első Resident Evilnek, nem tagadom: sokak számára ez a játék örökre zárt ajtó marad.

Vissza a Spencer Mansionbe

1996-ban a Resident Evil konkrétan sokkoló volt. A fix kamerák voyeur-szerű nézőpontot adtak, a zombik visszatértek, ha nem bántam el velük rendesen, a Spencer Mansion pedig élő-lélegző labirintusnak hatott. Hat évvel később a GameCube remake mindezt új szintre emelte: drágább, komolyabb, filmesebb lett, miközben megőrizte a B-movie gyökereit.

A történet ma is ugyanaz: Chris Redfield vagy Jill Valentine bőrébe bújok, eltűnt S.T.A.R.S.-tagokat keresek az Arklay-hegységben, majd gyorsan rájövök, hogy az Umbrella Corporationhez köthető kúria nem vendégszerető hely. Zombik, fertőzött szörnyek, zárt ajtók, kulcsok, címerek, és az a folyamatos érzés, hogy valami rossz követ.

Egy remake, ami tudta, hol a határ

A REmake legnagyobb bravúrja az volt, hogy nem akarta újraértelmezni az alapokat. A gagyi FMV-k mentek a kukába, helyettük igényes CGI átvezetők jöttek. A háttereket újrarajzolták, a világítás sötétebb, hangulatosabb lett, a dialógusokat rendbe tették. Ugyanaz a játék maradt, csak felnőttebb hangnemben.

A Switch-verzió a 2015-ös HD kiadás portja, minden sallanggal: achievementek, ranglisták, mozigaléria. Technikailag korrekt, de itt jönnek a történelmi kompromisszumok.

4:3, tank controls, és a múlt súlya

A játék eredetileg 4:3-as képarányra készült, az előrenderelt hátterek ehhez vannak komponálva. A widescreen megoldás ezért vágással és vertikális scrollozással működik. Nem ideális, de elegáns kompromisszum – és igen, játszható az eredeti 4:3-ban is, ami őszintén szólva a legautentikusabb élmény.

A másik nagy falat a tank irányítás. Aki ezen nőtt fel, annak izommemória. Aki nem, annak kultúrsokk. Ez a verzió ad „modern” analóg irányítást is, ami eleinte megkönnyíti az életet, de új problémákat szül. Kameraváltásnál irányt kell váltanom, miközben egy zombi közeledik – ilyenkor nem a karakterem, hanem én esek pánikba.

És tudod mit? Ez részben a lényeg.

Feszültség, ami a rendszerből fakad

A Resident Evil nemcsak megijeszt, hanem folyamatosan bizonytalanságban tart. Az irányítás, az inventory, a fix kamerák mind azt sugallják: nem vagy ura a helyzetnek. Egy egyszerű kulcsos puzzle epikus túrává válik, mert kevés a hely a zsebemben, és fogalmam sincs, mi vár a következő ajtó mögött.

Veteránként külön öröm, ahogy a játék szándékosan kijátssza az emlékeimet. Egy régi jumpscare elmarad, majd amikor megnyugszom, kapom az újat. A Switch képernyőjén – főleg handheld módban – a látvány még mindig meglepően erős, a kissé darabos animációk pedig szinte hozzáadnak a groteszk hangulathoz.

Nem lehet kiszerelni belőle a régiséget

Ez a játék tele van hibákkal. És ezek a hibák maga a játék. Nem lehet őket kivágni anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Az inventory-menedzsment, a mozgás, a célzás mind a múlt lenyomatai. Ma már szokatlanok, sőt idegesítőek – de ettől Resident Evil a Resident Evil.

Lehet, hogy tíz év múlva megint menők lesznek ezek a megoldások. Most viszont kontextus kell hozzájuk. A Switch verzió hordozhatósága sokat segít: ez az a forma, amiben a legkönnyebb megszeretni ezt a klasszikust, ha egyáltalán meg lehet.

Zárás

Az első Resident Evil mindig is a maga korának terméke marad. Lehet csiszolni, fényezni, de az identitása változatlan. Nehézkes, nyomasztó, könyörtelen – és pont ezért hatásos. Aki tudja, mire számít, az otthon érzi magát. Az újoncok viszont készüljenek fel egy olyan játéknyelvre, amit ma már ritkán beszélünk.

Ha elfogadod a szabályait, még mindig olyan mélyen mászik a bőröd alá, ahogy kevés túlélőhorror képes rá.