Tudjátok, mi a közös a *Warlocks 2: God Slayers*-ban és a régi klasszikus Metroidvania játékokban? Nem, nem az, hogy a főszereplőnk most is egy fejvadász, hanem az, hogy mindegyik olyan érzést kelt bennünk, mint amikor végre felkapjuk a kardot és elindulunk a végtelennek tűnő, színes világokban. A *Warlocks* sorozat a maga sajátos pixel art stílusával már elég régóta itt van a piacon, és ha a második rész egy valamit jól csinál, akkor az az, hogy mindent szórakoztatóvá tesz, amit igazán szeretünk egy jó kis Metroidvania-játékban.
A *Super Skelemania* egy érdekes kis projekt, amelyet gyorsan végig lehet pörgetni, és ha valami, akkor ezt a legjobban a "single-sitting Metroidvania"-ként lehetne jellemezni. Tény, hogy nem fog sokáig tartani, és épp emiatt ne is várjunk tőle mélyebb élményeket. A történet abszolút minimálisra van csökkentve – csontvázunk egy mezőn ébred, és innentől fogva csak a térképet, a mozgást és a bossokat kell uralnunk.
A mobiljátékok az elmúlt húsz évben elképesztő utat jártak be.
Ha valaha is próbáltad megérteni, mi tesz egy játékot **igazán addiktívvá**, akkor a **Slay the Spire** pont ezt a kérdést válaszolja meg. Van valami különleges abban, amikor egy játéknál nem elég, hogy egy menet végén a következőre vágsz rá, hanem egyszerűen nem tudsz megállni, és **csak még egy kört** akarsz játszani, hogy megnézd, hogyan hoz ki egy másik pakli a nehéz helyzetekből. Még akkor is, ha már **minden ellenséget** láttál, a **kombók** és a **stratégiák** végtelen világában úgy érzed, mintha csak most kezdődött volna.
Ha azt mondom, hogy egy játék egy szürke világban kezdődik, amit színekkel kell kitölteni, biztosan nem hangzik túl izgalmasan. De mi történik, ha a színek nemcsak díszítésként, hanem a játékmenet központi elemévé válnak? *Hue* próbálkozik éppen ezzel, és bár van benne valami vonzó és elgondolkodtató, a végére mégis ott marad az érzés, hogy csak egy hajszálnyira volt a tökéletestől.