Gunlord X

Nem retro, de nagyon úgy tesz

A Gunlord X papíron nem számít öreg játéknak – 2012-ben jelent meg Neo Geo-ra –, mégis minden porcikájában azt a korszakot idézi, amikor a képernyő szélén túl mindig volt még egy titkos járat, és a túléléshez nem tutorial kellett, hanem beidegződés. Ha valaki játszott annak idején Turrican-nel, az azonnal otthon érzi magát: futás, lövés, ugrás, visszafordulás, majd még több lövés. Konzolon, kontrollerrel ez az egész olyan természetes, mintha erre találták volna ki.

A pályák hatalmasak, de sosem elvesztősek. Van bennük felfedezés, elágazás, titkos zug, de a játék finoman terel, nem engedi, hogy teljesen szétesen a tempó. Ez fontos, mert a Gunlord X lényege nem az eltévedés, hanem az állandó mozgás. Olyan flow-ja van, amit ritkán érzek modern játékoknál: mindig épp annyira feszes, hogy ne lazuljak el, de sosem válik frusztrálóvá.

Harc, ami nem kegyelmez, de igazságos

Az alapfegyver egy korrekt szórólövés, ami önmagában is működik, de a játék igazi öröme akkor jön elő, amikor elkezdesz variálni. Rakéták, pattogó lövedékek, különféle alternatív fegyverek kerülnek elő a ládákból, és mindegyik más ritmust ad a játéknak. Nem arról van szó, hogy „ez erősebb, ezt használd”, hanem arról, hogy másképp játszol vele.

A kedvencem egyértelműen a dragon whip: egy irányítható energiasugár, amit a jobb analóggal vezetsz, 360 fokban. Egyszerre támadó és védekező eszköz, lövedékeket is visszaver, de nem lehet ész nélkül spammelni. Ha kifogy, vársz. Ez a fajta korlátozás pont annyira szigorú, hogy gondolkodásra kényszerítsen, de ne törje meg az élményt.

A nehézség határozott, de sosem érzem olcsónak. Meghalok, mert hibáztam, nem azért, mert a játék csalt. És ami különösen ritka: van lehetőség visszakapaszkodni. Életerőt találni, újra ritmusba kerülni, nem nulláról újrakezdeni mindent.

Egy kis R-Type a levesben

A második pálya teljesen váratlanul átvált klasszikus oldalnézetes shoot ’em upba. Őszintén: imádtam. Rövid, de velős, és a főellenfél simán lehetne egy elveszett R-Type boss. Ez a kitérő pont annyira töri meg a megszokott menetrendet, hogy új lendületet adjon, mielőtt visszazuhannánk a futkározós, felfedezős tempóba.

Talán lehetett volna hosszabb, de így inkább afféle jutalomfalat, nem kötelező penzum.

Rövid? Igen. Kevés? Nem feltétlen

Egy rutinos játékos nagyjából egy óra alatt végigérhet rajta. És igen, ez manapság kevésnek hangzik. De a Gunlord X nem hosszú akar lenni, hanem feszes. Olyan, mint egy régi arcade játék: addig játszod újra, amíg jobban nem megy. Amíg nem érzed azt, hogy „na, ez most tiszta volt”.

Amikor lepereg a stáblista, valóban nincs rengeteg extra ok a visszatérésre, és ez az egyetlen pont, ahol egy kicsit megvonom a vállam. De amíg tart, addig végig magas fordulatszámon pörög, és ez nálam sokszor többet ér, mint a mesterségesen nyújtott játékidő.

Látvány és hang: itt nincs vita

Switch-en kézben és dokkolva is gyönyörű. A színek élnek, az animációk folyamatosak, a 60 fps betonstabil. A CRT-szűrők és képarány-opciók pont annyit adnak hozzá, amennyit kell, anélkül hogy kötelezővé tennék a nosztalgiát.

A zene viszont… na, az betalált. Rafael Dyll soundtrackje olyan, amit játék után is dúdol az ember. Feszes, energikus, pontosan tudja, mikor kell emelni a tétet. Nem túlzás: órákkal később is visszacseng.

Zárás

A Gunlord X nem forradalmi, nem akarja újraértelmezni a műfajt. Egyszerűen csak nagyon jól csinálja azt, amit csinál. Olyan játék, ami emlékeztet rá, miért szerettem bele anno ezekbe a kemény, de fair akciójátékokba. Nem mindenkinek szól, de akinek igen, annak pontosan oda fog találni.