Az egyik legkitartóbb videojátékos mítosz, hogy a grafika másodlagos a játékmenethez képest. Ez papíron jól hangzik, de a gyakorlatban ritkán igaz. A látvány nem csak körítés: **meghatározza az érzést**, a tempót, a súlyt, azt, hogy amit csinálsz, összhangban van-e azzal, amit látsz. Ha ez nincs meg, az egész élmény könnyen szétesik.
Motoros játék ritkán hozza azt a gyomorgörcsös feszültséget, amit valódi kétkerekűn érzel, amikor tudod, hogy *itt tényleg nincs bukótér*. A TT Isle of Man – Ride on the Edge 2 viszont kíméletlenül közel kerül ehhez az érzéshez, és néha még túl is lő rajta.
Mindig gyanús, amikor egy nagy név „mobilosodik”, de a Blades esetében nem is az fájt a legjobban, hogy free-to-play – hanem hogy közben végig úgy tesz, mintha Elder Scrolls lenne, miközben a lelke helyén egy időkapszula és egy gemshop ül.
A *Munch’s Oddysee* mindig is kakukktojás volt a sorozatban, de Switch-en újra elővéve különösen fájdalmasan látszik, mennyire nem állt jól az Oddworldnek a korai 3D-re való átállás.
Az Ion Fury nem nosztalgiázik a kilencvenes évekről, hanem visszarángat oda, lerúgja alólad a széket, és közli: itt bizony nem fog senki kézen.