Ion Fury

Van az a pillanat, amikor egy játék első öt percében pontosan tudod, mire vállalkoztál – az Ion Fury esetében ez a felismerés egy sörszagú neonfolyosón ér utol, miközben reflexből strafelsz és már keresed a titkos falat.

Build Engine, vérrel írva

Az Ion Fury nem „retro ihletésű” lövölde, hanem egy későn megjelent ’90-es FPS, ami valahogy átcsúszott az időn. Voidpointnál pontosan tudták, mit csinálnak: veterán Build Engine-modderként olyan természetességgel nyúltak a Duke Nukem 3D alapjaihoz, mintha sosem telt volna el az a harminc év.

Neo DC neonfényes utcái, kocsmái, árkádtermei és ipari katakombái nem csak díszletek, hanem játszóterek. Olyan pályák, ahol nem előre mész, hanem körbejársz, visszatérsz, kulcskártyákat keresel, és közben ösztönösen figyeled a plafont is, mert a Build Engine erre nevelt.

Ez nem az a játék, ahol waypoint mutatja az utat. Itt a térkép a fejedben rajzolódik ki.

Tempó, ami nem kérdez

Az Ion Fury gyors. Nem Doom Eternal-szinten balett-szerű, hanem a klasszikus „ha megállsz, meghalsz” tempóban. Shelly „Bombshell” Harrison nem fedezékharcos, hanem mozgásban létező célpont, akinek minden lövés számít.

A modern kényelmi funkciók – autosave, normális felbontás, headshotok – csak annyira vannak jelen, hogy ne fájjon visszatérni ebbe a világba. De ne legyenek illúzióid: ez nem tanít. Még könnyű fokozaton sem. A játék logikája az, hogy tanuld meg az ellenfelek mintáit, spórolj a lőszerrel, és kutass át mindent, mert az életerő nem terem magától.

És ez baromi jó érzés.

Lövés közben is érezni az ütést

Technikailag minden ellenfél kartonlap-figura, de Voidpoint elképesztően sok apró trükkel ad súlyt a harcnak. Közelről eltalált ellenfél megtántorodik, a gyújtólőszer lángba borítja őket, a shotgun pedig érződik. Nem csak hangban, hanem reakcióban.

Ugyanakkor itt bukik ki az Ion Fury egyik legnagyobb problémája: a fegyverarzenál fantáziátlan. Működik, hatásos, de unalmas. Harminc évnyi shotgun-történelem után nehéz lelkesedni egy „megint csak egy nagyon jó sörétesért”. Van alternatív tűz, vannak variációk, de hiányzik az a kreatív őrület, amit mondjuk a Turok vagy később a Borderlands hozott.

Ráadásul bizonyos fegyverek – igen, rád nézek, shotgun – annyira túlhúzottak, hogy egyszerűen nincs okod letenni őket. Ez kényelmes, de egyben megöli a taktikai váltás kényszerét.

Pályák: a játék igazi főszereplői

Ha valamiért érdemes végigjátszani az Ion Furyt, azok a pályák. Egymásba forduló folyosók, titkos szobák, rövidítések, zárt ajtók, amik később új értelmet nyernek. Ez az a fajta pályatervezés, amit ma már ritkán látni, mert türelmet kér a játékostól – és feltételezi, hogy gondolkodik.

A „rejtvények” viszont nem fejlődtek sokat 1996 óta. Kulcs ide, ajtó oda. Egy idő után vágytam volna valami frissebb környezeti logikára, de az Ion Fury inkább ragaszkodik a hagyományokhoz.

Főellenfelek, akik inkább útban vannak

A főellenfél-harcok sajnos kilógnak lefelé. Nem a minták bonyolultak, hanem az, hogy fárasztóak. Végtelennek tűnő ellenfélhullámok, mentés nélküli káosz, bullet hell hangulat – és közben csak arra vársz, hogy vége legyen, mert tudod: a játék sokkal jobb, amikor nem ezt csinálja.

Ez különösen fáj, mert a sima gunplay tényleg élvezetes.

Zárás

Az Ion Fury nem akar mindenkinek megfelelni, és pontosan ezért működik. Ez egy időutazás azoknak, akik emlékeznek arra, amikor egy FPS nem vezetett, hanem nevelt. Amikor a pályák tanítottak meg játszani, és a túlélés nem volt garantált.

Nem tökéletes. A fegyverek felejthetők, a bossfightok bosszantók, a rejtvények laposak. De a tempó, a pályadizájn és az a nyers, őszinte hozzáállás, ahogy az Ion Fury a gyökereihez nyúl, bőven kárpótol.

Ez nem modern FPS retró bőrben. Ez egy retró FPS, ami véletlenül 2020 után jelent meg.