A Clubhouse Games: 51 Worldwide Classics nálam nem úgy indult, hogy „na, most akkor társasozunk digitálisan”, hanem úgy, hogy felraktam, kipróbáltam egyet-kettőt, és valami nagyon Nintendo-módon elkezdett otthonossá válni. Mint egy jól összerakott játékszoba, ahol minden a helyén van, csak a házigazda néha furán poénkodik.
Amikor az **Obsidian** 2019-ben útjára indította a **The Outer Worlds**-öt, azonnal egyértelmű volt, hogy ez nem egyszerűen egy *Fallout az űrben*. Igen, ott a belső nézet, a döntésközpontú küldetések és a sötét humor, de az egész sokkal **feszesebb, kompaktabb és céltudatosabb**. Nincs végtelen térkép, nincs száz órás kötelező bolyongás – van helyette egy húsz óra körüli, nagyon jól megírt sci-fi kaland.
A **Timespinner** már az első percekben világossá teszi, hogy nem akar sokáig finomkodni. Születésnap, család, közösség, aztán *csatt* – megérkezik az űrbirodalom, vele az uralkodó, és mire kettőt pislognék, Lunais anyja halott, az egész világ romokban, az időmanipuláló ereklye pedig nem a múltba, hanem az ellenség bolygójára hajít. Ez az a fajta nyitány, ami nem kérdez, csak beránt. És onnantól nehéz is szabadulni.
A *The TakeOver* nem egy egyszerű verekedős játék. A Pelikan13 csapata, akik korábban az *'90s Super GT*-t hozták el nekünk (és akikről azóta is hallani sem lehet), most egy teljesen új irányba indultak, és bár nem hivatalos folytatásról beszélhetünk, az inspiráció egyértelműen a *Streets of Rage* széria. És hogy hogyan sikerült? Nos, az eredmény vegyes, de a harcokat szinte azonnal szeretni fogjuk, amint elkezdjük pörgetni a karaktereinket.
Van valami őszintén szerethető a csontvázakban: kattognak, vigyorognak, és még akkor is boldognak tűnnek, amikor épp darabokra hullanak. A Skelattack pontosan erre az ösztönös szimpátiára épít – csak kár, hogy maga a játék nem mindig tudja eldönteni, mit is akar kezdeni vele.