Azt hiszem, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom: a *Shantae* egy igazi meglepetés. Valószínűleg kevesen számítottak arra, hogy a fél-genie szőkeség épp most robbantja be az új generációk szívébe a Metroidvania műfaját. A legújabb epizód, a *Shantae and the Seven Sirens*, talán nem hoz forradalmi újításokat, de szép kis finomhangolásokat eszközöl a játékmeneten, miközben megtartja mindazt, amitől az előző részek ennyire szerethetőek voltak.
Néhány éve úgy tűnt, hogy a konzolos karaoke szinte kihalt, és a PS2 korszak után már csak régi emlékek maradtak a SingStar játékok világából. De most itt a **Let’s Sing 2020**, és bár nem hoz semmi eget rengetőt, az egész élmény nagyon is szórakoztató, és ha épp a karaoke kedvelőinek valók vagyunk, akkor könnyen beszippanthat a játék.
A Jaleco neve ma már inkább csak a hardcore játékosoknál cseng ismerősen, de a ’90-es években ez a cég simán elég nagy volt ahhoz, hogy saját **paródia shoot ’em upot** rakjon össze. Akkoriban, amikor a *Parodius* és a *Star Parodier* megmutatta, hogy a lövöldözés lehet egyszerre technikás és önironikus, megszületett a **Game Tengoku**, amit mi leginkább *Game Paradise* néven ismerhetünk. 1995-ben arcade-ben indult, majd jött a Saturn-port VHS-melléklettel – igen, volt idő, amikor ez még menőnek számított.
A Synaptic Drive-ban az akció annyira feszes és élvezetes, hogy szinte fáj, mennyire nincs köré felépítve egy igazán emlékezetes játék.
Elég régóta koptatjuk már a kontrollert, hogy tudjuk, mi történik, ha egy sorozat elfelejti, mi tette különlegessé.