Zombie Army Trilogy

Van valami felszabadítóan őszinte abban, amikor egy játék az első percben közli: itt most élőhalott náci katonákat fogsz darálni, és ezen semmilyen körülmény között nem fogunk finomítani.

Pulp történet, ami nem kér bocsánatot

A felütés csodálatosan agyatlan: 1945, Hitlernek rossz híreket mondanak, ő pedig a diplomáciai érzékével reagál – megöli a hírnököt, és elindítja a Z tervet. Feltámasztja az élőhalott Wehrmachtot, te meg mész utánuk, és szépen, módszeresen, végtagokra bontva „rendbe rakod” a helyzetet. A végén természetesen ott vár a fő attrakció is: az egésznek a reanimált, groteszk csúcspontja.

Nem állítom, hogy ettől bárki jobb ember lesz, de azt igen, hogy a játék legalább nem tetteti, hogy itt komoly dráma készül. Ez egy nagy, véres, okkult fűszerezésű attrakció, amit pontosan úgy kell kezelni, ahogy egy jó trash filmet: bekapcsolod, röhögsz, lövöldözöl, és a végére kicsit megkönnyebbülsz.

A játékmenet: ugyanaz a dal, végig

A Zombie Army Trilogy legnagyobb erénye és bűne ugyanaz: egyetlen dolgot csinál, és azt tizennégy órán át ismétli. Belépsz a pályára, az elején még van pár pillanatod távolról szedegetni a kósza zombikat mesterlövészpuskával, aztán elkezdődik a móka: szűk folyosók, hullámokban érkező csürhe, páncélos elit, láncfűrészes nagyfiúk, öngyilkos rohanók, menedékház, újratöltés, és tovább.

Konzolos nézőpontból ez az egész nagyon oldschool. Nincs fedezéklövölde-komfort, nincs peeking, nincs ügyes kitérés, ami megment, ha rossz helyen vagy. Ha beszorulsz, akkor beszorultál. A játék nem fog a kezedre csapni, csak rád borítja az egész csapatot, és nézi, mit kezdesz vele.

A harmadik fejezet érezhetően kiforrottabb, nagyobb területekkel és kevésbé lineáris pályákkal, de a gerinc akkor is ugyanaz marad: futsz, lősz, túlélsz. A meglepetés faktor gyakorlatilag zéró, és ezt nem is próbálja palástolni.

A lassított öléskamera: a főszereplő

A Sniper Elite-ból átemelt kill-cam még mindig fantasztikus. Az a pillanat, amikor behúzol egy hosszú fejest, és a kamera elindul a golyóval, majd végignézed, ahogy csontot tör és koponyát repeszt – na, az a fajta perverz elégedettség, ami miatt a sorozatnak van értelme.

Csak itt ritkábban jut szerephez, mint várnád. A játék tempója hamar átvált közeli darálásba: sörétes, géppuska, robbanószer, aknák, csapdák, és persze a legendás csizma, amivel olyan szépen lehet pályán kívülre rúgni a maradék önbecsülést is. A mesterlövész itt inkább fűszer, nem főétel.

Stratégia? Kevés. Lopakodás? Szinte semmi. A kombózás és a megfelelő eszközök időzítése ad némi keretet, de alapvetően ez egy „állj meg és tartsd a vonalat” jellegű mészárszék.

Egyedül fárasztó, csapatban életre kel

Ahol nálam igazán kettéválik az élmény, az a solo kontra co-op. Egyedül játszva egy idő után kifejezetten fárasztó. Nem azért, mert ne lenne élvezetes a darálás, hanem mert nincs elég változatosság, és a nehézségi tüskék is idegesítőek tudnak lenni. Főleg amikor egy géppuskás zed valahonnan úgy elkap nyílt terepen, hogy konkrétan nincs hova menekülnöd, majd a játék visszadob a harc elejére. Ilyenkor érzed igazán, hogy ez nem modern kényelmi játék – ez egy régi vágású lövölde, ami nem fogja finoman megfogni a vállad.

Viszont amint összejön a négyfős csapat, hirtelen minden a helyére kerül. A lineáris pályák egyszerre arénákká válnak, a monoton hullámokból közös túlélő-show lesz, és a káosz már nem fáraszt, hanem szórakoztat. A Horde mód is így nyer értelmet: egyedül daráló munka, haverokkal viszont egy gyors, egyszerű, vérgőzös levezetés, amire bármikor vissza lehet ugrani.

És ha nincs haver? A játék szerencsére elég könnyen dob össze randomokkal online, legalábbis amikor épp van élet a szervereken. A kampánypályákat ráadásul tetszőleges sorrendben lehet nyomni, ami nagyjából el is mond mindent arról, mennyire a történet a lényeg.

Hangulat és technika Switch-en

A Switch port meglepően erős. Kézben 720p, dokkolva 1080p, és végig stabil 30 fps – ami ennél a játéknál sokkal fontosabb, mint a csillogó részletek. Több játékosnál, amikor a képernyő tele van robbanással és cafatokkal, akkor sem éreztem azt, hogy szétesne.

A hangulat pedig kifejezetten ül: okkult témák, romos helyszínek, és az a szintis, Carpenter-szerű zenei lüktetés, amitől az egész kap egy kellemesen „videonasty” ízt. Nem szégyelli a saját trash mivoltát, inkább rátesz még egy lapáttal.

A gore részletessége megmaradt: végtagok repülnek, fejek pukkannak, a zombik pedig még csúszva-mászva is próbálnak elérni, miközben te már a következő rúgást készíted elő. Morbid? Abszolút. Hatásos? Nagyon.

Zárás

A Zombie Army Trilogy nem finomkodik, nem újít, és nem is próbál több lenni annál, ami: egy vastagon pulp, régi iskolás co-op lövölde, ami csapatban kifejezetten él. Egyedül viszont könnyen kifáraszt a monotonitása és a néha bosszantóan igazságtalan helyzetek.

Ha van három embered, akivel együtt lehet nevetni a túlzásain és együtt lehet ordítani egy elrontott hullám után, akkor ez egy meglepően jó, egyszerű örömjáték. Ha nincs, akkor inkább egy hosszú, egyhangú műszak a vérkonzervgyárban – pár gyönyörű slow-mo pillanattal megspékelve.