Synaptic Drive

Volt egy pillanat, amikor egy percnél rövidebb meccs után letettem a kontrollert, és arra gondoltam: ez rohadt jó volt – csak kár, hogy minden más már kevésbé győzött meg.

Szellemi örökség, nehéz névvel

Ha valaha játszottál Custom Robóval, akkor a Synaptic Drive első percei olyanok, mint amikor egy régi ismerős rád köszön a villamoson. Azonnal megvan az érzés: kicsi arénák, lebegő robotok, folyamatos mozgás, lövés minden irányba. Kouji Kenjou keze munkája érezhető, ez nem véletlen egybeesés. Ez bizony egy vállalt szellemi örökös, még akkor is, ha hivatalosan nem az.

A sztori… nos, az inkább csak alibi. Pár szöveges panel, aztán irány a tutorial. Nem bánom. Ez sosem az a műfaj volt, ahol epikus narratívát kerestem. Itt az számít, hogy milyen érzés irányítani a gépet, és ebben a játék nagyon hamar megmutatja, hogy tud valamit.

Aréna, tempó, ösztönök

A Synaptic Drive-ban nincs blokk, nincs cicózás. Mozogsz és lősz. Ha megállsz gondolkodni, már szét is szedtek. Az arénák szűkek, tele vannak tereptárgyakkal, falakkal, szinte könyörögnek azért, hogy flankelj, becserkészd az ellenfelet, majd egy jól időzített támadással eldöntsd a meccset. Az egésznek van egy brutálisan jó ritmusa.

A harcok gyakran egy perc alatt lezajlanak, de ez nem baj. Sőt. Ez adja az egész sava-borsát. Mint egy jó arcade játékban: gyors belépés, intenzív adrenalin, robbanás, vége. Újra. Ebben a Synaptic Drive egészen kiváló, és Switch-en technikailag is remekül fut, akár dokkolva, akár kézben.

Bütykölés mindenek felett

A meccsek rövidek, a felkészülés viszont hosszú. És ezt imádtam. Testtípusok, statok, fegyverek – Gun, Wire, Tracker –, plusz különféle bónuszok. Mire mindent átnéztem, már azon kaptam magam, hogy többet időzök a menükben, mint az arénában. De nem azért, mert untat, hanem mert tényleg számít, mit rakok össze.

A Wire különösen érdekes darab: manuálisan irányítható, időzíthető robbanással, és igen, párszor sikerült saját magamat felrobbantani vele. Tanulópénz. A Tracker lassú, de könyörtelen, a Gun pedig a biztos alap. Ezek kombinálása adja meg azt a mélységet, amitől a játék nem fullad bele az egyszerűségébe.

Ahol elfogy a lendület

És akkor egyszer csak vége a meccsnek, és azon kapom magam, hogy… ennyi? A legnagyobb fájdalmam a Synaptic Drive-dal, hogy nincs igazi egyjátékos tartalom. Nincs kampány, nincs RPG-s felépítés, nincs az a Pokémon-szerű fejlődési ív, ami a Custom Robo egyik lelke volt. Csak arcade módok, variációk, de semmi, ami hosszabb távon magához kötne.

A többjátékos mód lenne a megváltás, de itt jön a hidegzuhany. Hiába a négyfős lehetőség, egyszerre mindig csak ketten vannak a pályán. Online pedig – legalábbis nyugati játékosként – az élmény inkább frusztráló volt. Lagos meccsek, japán ellenfelek, esélyem sem volt igazán felvenni a ritmust. Itt nagyon érződik, hogy ez egy kicsit félkész állapot.

Zárás

A Synaptic Drive egy furcsa játék. A magja kiváló: gyors, pontos, élvezetes arénaharc, remek testreszabással. De a körítés hiányos, mintha egy early access cím lenne, amit még nem töltöttek fel tartalommal. Barátokkal egy kanapén vagy egy jól működő online rendszerrel sokkal többet tudna adni. Így viszont inkább egy ígéret, mint beteljesülés.