Clubhouse Games: 51 Worldwide Classics

Az a legveszélyesebb benne, hogy ártalmatlannak tűnik: „csak egy gyors parti”, aztán arra eszmélsz, hogy már a huszadik medált hajkurászod, és a kávé kihűlt.

51 játék, 51 hangulat – és meglepően kevés poros darab

Az ilyen válogatásoknál mindig van egy félelmem: hogy a címben szereplő nagy szám fele csak töltelék, amit egyszer megnézel, aztán soha többé. Itt szerencsére nem ez a helyzet. Igen, nyilván vannak kisebb, gyorsan kifutó minijátékok, de összességében a csomag olyan, mint egy jó vegyes tál: biztos nem mindent fogsz megenni, de éhesen nem maradsz.

A klasszikus társasjátékos vonal erős: sakk, dáma, backgammon, ludó – ezek a „nagymama-szekrényből előkerült” örök darabok. Aztán ott vannak a kevésbé magától értetődők, amik pont ezért jók: például a Mancala, ami nálam simán felkúszott a „miért nem játszottam ezt korábban?” listára. A Shogi meg olyan, mintha a sakk ránézett volna a japán menüre, és azt mondta volna: „jó, akkor én most újraértelmezem magam”.

Kártyából is szépen megpakolták: Blackjacket, pókert, pasziánszt mindenki ismer, de pár címnél én is úgy voltam, hogy „jó, akkor most ezt együtt tanuljuk”. És van itt egy szép, csendes Nintendo-kikacsintás is a Hanafuda miatt, ami olyan, mint egy kulturált bólogatás a cég múltjára: nem tolják az arcodba, csak ott van, és örülsz neki.

A ritmus ott törik meg, ahol tanítani kellene

A játék egyik legfurcsább gyengesége pont ott jön elő, ahol a legjobban kellene teljesítenie: a szabálymagyarázatoknál. Minden játéknál van egy kis, figurás bevezető, ami elvileg bemutatja a lényeget, gyakorlatilag viszont néha olyan, mintha egy rossz iskolai előadást néznék, ahol mindenki túl lelkes, csak épp a lényeg marad ki.

Van külön írott szabályleírás is, de az is helyenként túl könnyűre veszi a figurát. A bonyolultabb kártyajátékoknál simán előfordult, hogy a tutorial után is úgy ültem ott, mint aki elaludt a magyarázat közepén, aztán felkeltették, hogy „na, akkor te jössz”. Nem tragédia, de egy olyan csomagnál, ami pont az ismerkedésről szól, ez kár.

Amikor a Switch tényleg Switch: ügyességi játékok, amik váratlanul jók

A meglepetés számomra az volt, hogy nem csak a „gondolkodós-kockázós” társasok viszik a hátukon az élményt, hanem az ügyességi, kisebb akciójátékok is. Van itt egy csomó olyan darab, ahol tényleg játszani kell, nem csak döntéseket hozni. A golf például kellemesen letisztult felülnézetes cucc, a horgászat meg valami furcsa, nyugis meditáció két agresszívebb parti között.

És ott vannak a „játék” játékok, a kis toy-széria: tenisz, foci, curling, boksz, baseball – mind úgy néz ki, mintha Nintendo-féle régi, mechanikus fémdobozos játékokat digitalizáltak volna. Karok, pöckök, kütyük, az egésznek van egy olyan bája, amit nem lehet megmagyarázni, csak érezni. Itt jött rám az a fajta déjà vu, amikor az ember a régi plázás játékgépek hangulatát keresi, csak most a kanapéról.

Többjátékos mókák: kanapé, net, és a „rakjuk egymás mellé a Switcheket” varázstrükk

A válogatás lelke a multiplayer, és ezt Nintendo most elég ügyesen kezeli. Van, amit egy gépen, érintőképernyővel ketten is lehet nyomni, van, amit egy Switch-en több Joy-Connal akár négyen is. Aztán vannak a kényesebb játékok, ahol nyilván nem szeretnéd, hogy a másik belenézzen a lapjaidba – ott külön konzol kell.

A legszebb az, hogy ezt nem hagyják teljesen a pénztárcádon: van egy ingyenes letölthető „társ” verzió, amivel valaki úgy is tud veled multizni, ha csak neked van meg a teljes játék. Ez a DS-es Download Play szelleme, és őszintén: bárcsak több modern Switch-játék emlékezne erre a gesztusra.

Aztán ott a mozaik mód, amikor több Switch-et egymás mellé teszel, és a játék egy nagyobb pályát rajzol rájuk. Papíron zseniális, olyan „mutatom a haveroknak, aztán mindenki leesik a székről” funkció. Hogy a valóságban mennyire életképes, az attól függ, mennyire vagytok egy helyen és mennyire vagytok türelmesek a pakolgatáshoz – de a puszta ötlet is tipikusan az a Nintendo-féle „miért ne?” gondolkodás, amit nehéz nem szeretni.

Online fronton 44 játék támogatott, és itt jön az a kellemes felismerés: mivel a legtöbb cím körökre osztott és nyugis, nem kell rettegni a lag miatt. A matchmaking ráadásul okos: kiválasztasz pár játékot, amire vevő lennél, aztán visszadob a menübe, te meg addig játszol egyedül, amíg összesorsol valakivel. Nincs benne varázslat, de működik.

Ami viszont hiányzik, az a személyesség. Nincs chat, nincs akár egy kis előre gyártott „szép volt” vagy „visszavágó?” üzenet. Csendben lejátszod a partit, aztán mentek tovább, mint két idegen a postán. Ez nem tragédia, csak épp furán steril egy olyan játéknál, ami elvileg a közösségi élményről szól.

Tartalom van, mélység néha nincs – és ez így majdnem rendben

A csomag egy része kifejezetten rövidre szabott. A golf kilenc lyukas, a Slot Cars pár pályás, a lövöldözős vásári céllövölde pedig gyorsan kiismerhető. Ezek inkább olyan desszertek, amiket jó néha elővenni, de nem tartanak el egy estét.

Cserébe vannak olyan játékok, amik brutális mennyiségű időt el tudnak nyelni, ha rájuk csúszol. A Mahjong Solitaire például konkrétan egy fekete lyuk: rengeteg pálya, folyamatos „na ezt még megcsinálom” érzés, és már este van.

A Guides rendszer – a kis figurák, akik témák szerint ajánlanak játékokat – nálam viszont nem nagyon talált be. Aranyos, hogy a földgömbön gyűlnek, de inkább tűnik menüdekorációnak, mint valódi motivációnak. Nincs extra kihívás, nincs jutalom, csak ajánlás. Én meg általában tudom, hogy épp mit akarok: vagy valami nyugisat, vagy valami kompetitívet, vagy valamit, amin lehet röhögni.

Zárás

A Clubhouse Games: 51 Worldwide Classics nálam az a fajta „mindig a gépen marad” játék. Nem azért, mert minden percben ezt akarom pörgetni, hanem mert bármikor jól jön. Ha fáradt vagyok, jöhet egy pasziánsz. Ha társaság van, jöhet a bowling és a Joy-Conos hülyülés. Ha agyalnék, akkor sakk vagy mancala. És ha valami igazán Nintendo-szerű, meleg, aprólékosan kidolgozott csomagot keresel, ami nem akar több lenni annál, ami, akkor ez nagyon betalál.

Csak készülj fel rá, hogy néha a játék nem tanít meg rendesen játszani. A többit megoldja helyetted az a bizonyos „csak még egy parti”.