Until Then

Az első benyomás: Egy kis pixel művészet a lelkedhez

Ahogy belépsz a játék világába, az azonnal lenyűgöz a gyönyörű pixel art grafikájával. Ez nem az a típusú vizuális regény, ahol statikus karakterek figyelnek rád unott tekintettel a képernyő túloldaláról. Itt a karakterek az események közepette mozgásban vannak, és az egész környezet szerves része a történetnek. A dialógusok nem állnak meg egy-egy képernyőn, hanem a szereplők valóban a jelenetben élnek és beszélgetnek. Ez az apró figyelmesség tényleg megteremti azt az érzést, hogy valami élőt látsz, nem csak egy passzív elmesélt történetet.

A játék tehát egy slow burn, lassan kibontakozó élmény, amit egy igazi coming-of-age sztoriként élhetünk meg, miközben Mark hétköznapi problémáit követjük – mindezt úgy, hogy közben valami furcsa, szinte megfoghatatlan erő is van a háttérben. A történet feszültsége fokozatosan építkezik, és ahogy a játék halad előre, úgy fedezhetjük fel a titokzatos szupernatural elemeket, amelyek szép lassan elkezdenek kibontakozni.

Játékmenet: A minimalizmus határain

Most jöjjön a kritikus pont: maga a játékmenet. Nos, nem fogunk sok mindent csinálni – a legtöbb időt azzal töltjük, hogy folyamatosan nyomogatjuk az ‘A’ gombot a párbeszédekhez, vagy épp felfedezzük a környezetet néha egy kis mozgással. Ha valamit elvársz ettől a játéktól, az az, hogy az élményt a történet és a hangulat szolgáltatja, nem pedig a bonyolult mechanikák. Azonban, ami igazán jól működik, az a beépített minijátékok. Oké, lehet, hogy nem váltanák meg a világot, de mindegyik remekül illeszkedik a narratívába. Egyik pillanatban egy úszó halas játékban próbálsz meg egy pálcát beleszúrni, a következőben meg épp egy zongorán játszol. Mindezek segítenek színesíteni az élményt és némi játékosságot hozni a történetbe.

Hangzás: Az atmoszféra mesterei

De ami igazán elragadó ebben a játékban, az a hangtervezés. A zene nyugodt, lágy dallamokból áll, amit szándékosan úgy terveztek, hogy még inkább kiemelje az érzelmi pillanatok súlyát. De itt jön a csavar: a játék igazi erőssége a diegetikus hangokban rejlik. Ami azt jelenti, hogy a háttérben hallható valósághű zajok – a léptek, az emberek beszélgetései, a forgalom zaja – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy igazán élő világ érzése jöjjön létre, miközben a furcsa, szinte természetfeletti események kibontakoznak előttünk.

Mi a baj a „boredom” jeleneteivel?

Bár imádom, amikor egy játék nem rohan és türelmesen építi fel a történetét, van néhány hosszú pillanat, ahol Mark teljesen unalmas dolgokat csinál. Ráadásul elég sokáig elidőzünk egy jelenetben, ahol csak a saját unalmát próbálja elűzni: tévét néz, játékokat játszik, idegenekkel csetel a telefonján. Bár jól bemutatja Mark magányosságát, egy-egy ilyen jelenet kicsit túl hosszúra nyúlik, és én is úgy éreztem, hogy én is unatkozom vele. Tudom, hogy a játék célja ezt a hatást elérni, de lehetett volna kicsit gyorsabban is tovább lépni.

Összegzés: A „deja vu” játék élménye

Until Then egy olyan játék, ami meglepő módon képessé tesz arra, hogy teljesen belemerülj a történetébe, miközben egy olyan emberi élményre világít rá, amit sokszor elfelejtünk. A minimalista mechanikák mellett egy igazán személyes és érzelmes történet bontakozik ki, amit érdemes végigjátszani. Akik szeretik a lassú, de magával ragadó sztorikat, biztosan jól fognak szórakozni. Az érzelmekre ható történet és a gyönyörű pixel art grafikák segítenek abban, hogy valódi élményként élhesd meg a főszereplő mindennapjait. Egy kis türelemmel mindenképp megéri belevágni.