Ultra Hyperball

A játékmenet, csupasz csontvázig lecsupaszítva

A cél egyszerűbb nem is lehetne: egy tollaslabdára emlékeztető izét kell a lehető legmagasabbra ütni. Van, hogy időre, van, hogy ütéslimitre, de a lényeg mindig ugyanaz: ugorj, üsd el, lehetőleg tökéletes időzítéssel. Ennyi. A játék teljes mechanikája erre az egy mozdulatra épül.

És itt jön az első déjà vu érzés: ez az a fajta koncepció, ami öt percig mosolyt csal az arcomra, tíz perc után viszont már azon gondolkodom, mi mást tud még mutatni. A válasz: meglepően sok mindent próbál – csak nem mindegyik működik.

Több ötlet, mint amennyit elbír a játék

Van például egy meglepően komolyan vett sztorimód, Jayről, aki 17 évesen – ebben a világban ez már majdnem nyugdíj – mindenáron profi Hyperball-játékos akar lenni. A történet abszurdan aranyos, de sosem lesz igazán érdekes; inkább afféle ürügy arra, hogy új pályákat és módokat oldjak fel egy rácsszerű menürendszeren keresztül.

Eleinte csak állok egy helyben és ütök. Később jön a mozgás, és itt kezd el recsegni-ropogni a rendszer. A precíz időzítést igénylő játékmenet nem barátkozik jól azzal, hogy közben pozíciót is kell váltani. Ráadásul a kamera gyakran perspektívát vált, hogy kövesse a labdát – ettől viszont kapkodnom kell, és nem jó értelemben.

Mintha ez nem lenne elég, a játék még mozgásérzékelést és érintőképernyős irányítást is rám erőltet később. Mindkettő gyengébb élmény, mint a sima analóg kar, és egyik sem ad hozzá semmit az egészhez. Olyan érzésem volt, mintha a fejlesztők minden áron bizonyítani akarták volna, hogy nézzétek, mennyi mindenre képes ez az ötlet, miközben maga az alap továbbra is papírvékony marad.

Multiplayer: rövid távú móka

A játék szerencsére nem ragad le túl sokáig egyetlen játékmódnál, ami egyszerre áldás és átok. A sztorimód egy darabig elvisz a hátán a feloldható karakterekkel és a váltakozó irányítással, de az igazi fókusz egyértelműen a többjátékos módban van.

Egytől négy főig lehet kooperálni vagy egymás ellen menni, és az alapötlethez hozzáadott káosz eleinte szórakoztató. De csak eleinte. A baráti körömben nagyjából két-három meccs után elfogyott a lelkesedés. Ez tipikusan az a játék, ami egy nagyobb party game csomagban működne igazán, önálló címként viszont kevésnek érződik.

Ami működik: a külső

Ha van valami, ami miatt tényleg sajnálom az Ultra Hyperballt, az a prezentáció. A sprite-ok kifejezetten szépek, a karakterek alacsonyak, tömzsi formájukkal azonnal megjegyezhetők, és rengeteg van belőlük. A hátterek is hangulatosak, színesek, kellemesek a szemnek.

Pont ezért fáj egy kicsit az egész: ezek a figurák jobbat érdemelnének, és az is, aki a kinézet alapján csábul el, könnyen egy középszerű élménybe futhat bele.

Zárás

Az Ultra Hyperball papíron a jövő sportja, a gyakorlatban viszont nagyjából olyan izgalmas, mint egy laza labdázás a parkban. A Springloaded Games tényleg mindent megtett, hogy minél többet hozzon ki abból, hogy egy labdát nagyon magasra kell ütni, de ez önmagában nem sok.

Néhány meccs után már mindent láttam, amit mutatni tud, és még a multiplayer sem elég erős ahhoz, hogy hosszabb távon lekössön. A Switchnek szüksége van egyszerű, azonnal játszható címekre – az Ultra Hyperball viszont inkább a kispadon maradna meg.